Richard Smoley.
Tiltott
hit
A gnoszticizmus öröksége -
Az evangéliumoktól a Da Vinci kódig
Szemelvények
Nag
Hammadi-i szövegek
A múlt század során a Közel-Kelet különféle régészeti
lelőhelyeiről több gnosztikus szöveg is előkerült. A legnevezetesebb felfedezés
1945-ben az egyiptomi Nag Hammadiban történt. Két földműves, akik épp a
földjüket trágyázták, egy régi szövegeket rejtő föld alatti
kamrára bukkant. A szövegek nagy része korábban teljesen ismeretlen volt,
és alapvetően új megvilágításba helyezték a gnosztikus tanításokra vonatkozó
ismereteinket. A felfedezés olyan horderejűnek bizonyult, hogy javarészt ennek
tulajdonítható a gnoszticizmus iránti érdeklődés modern kori
fellángolása. A Nag Hammadi-i szövegek más-más korban, több szerző
tollából születtek, s egy sor gnosztikus szekta és tanító nézeteiről adnak
leírást. A leletek felbecsülhetetlen értéke abban áll, hogy közvetlen rálátást
biztosítanak a gnosztikus tradícióra, amelyet eddig szinte kizárólag csak
ellenfeleiken keresztül tanulmányozhattunk.
Melyik is az első evangélium?
A Nag Hammadi-i szövegek talán legizgalmasabb darabja
a titokzatos Tamás evangéliuma.
Nagyon rövid - kritikai kiadása mindössze alig
tizenkét oldal - iromány, de az összes dokumentum közül ez kapta a legtöbb
figyelmet.
Ezt részben annak köszönheti, hogy bár sosem kapott
helyet az Újszövetségkönyvei között, minden bizonnyal régebbi a kánoni
evangéliumoknál. A Tamás-evangélium korát nehéz meghatározni. A
kutatók többsége az alapján, hogy gnosztikus irat, a Kr. u. II.
századközepére datálja. De ez az érvelés csak annak a feltételezésnek a
tükrében helytálló, hogy a gnoszticizmus a II. századot megelőzően még nem
létezett. Viszont ha a Tamás-evangélium ennél régebben született, akkor a kutatóknak korábbi
időre, az I. századba kell csúsztatniuk a gnoszticizmus keletkezését. S minden
okunk megvan azt hinni, hogy az evangélium már a II. századot megelőzően is
létezett. A legjelentősebb érv, ami emellett szól, maga az
evangéliumformája. Nincs benne történeti elbeszélés, és hiányzik belőle a
narratív felvezetés és befejezés. Gyakorlatilag egy mondásgyűjtemény, amely
példabeszédekből és bölcs kijelentésekből áll. Annak a kinyilvánítása, hogy
„ezek a titkos igék, amiket Jézus, az Elő mondott", csak a szöveg
nyitósorában olvasható. Figyelemre méltó, hogy Tamás evangéliuma mennyire hasonlít azokra a korai mondásgyűjteményekre,
amelyek létezését az újszövetségi biblikus kutatók a kánoni evangéliumok között
kimutatott párhuzamok és eltérések alapján már hosszú ideje feltételezik. A
legközismertebb hipotetikus mondásgyűjteményt Q szövegnek nevezték el (a német Quelle,
azaz „forrás" szó nyomán). A Q szöveggyűjteményt mind a mai napig nem
találták meg, és lehet, hogy erre a jövőben sem kerül sor. A Máté és
Lukács közti hasonlóságokat és különbségeket vizsgálva a kutatók csak
következtetni tudnak arra, hogy milyenlehetett a Q szöveg, amely minden
bizonnyal közös forrásául szolgált Máténak és Lukácsnak. Tamás evangéliuma nem
azonos a Q szöveggel. De az irodalmi formát tekintve a két dokumentum között
óriási a hasonlóság. A Tamás-evangélium is lecsupaszított mondásgyűjtemény, sokkal
kezdetlegesebb, mint a négy újszövetségi, narratívrendszerbe szerkesztett
evangélium. A kutatók túlnyomórészt azon
a véleményen vannak, hogy az egyszerűbb szöveg egyben a régebbi, mert a
szövegek irodalmi díszítése és kiegészítése a későbbi verziók sajátossága. A
kezdeti változatokban hiányoznak ezek az elemek. Vegyük például az
apokrif Jakab-ősevangéliumot, amely Krisztus születéséről és
gyermekéveiről szól.(Mellesleg ebből eredeztethető Mária szeplőtelenségének
gondolata.) Az ősevangélium sokkal csiszoltabb, Krisztus születéstörténete
alaposabb, mint Máténál vagy Lukácsnál. De más részletek is arra mutatnak,
hogy Jakab ősevangéliuma Máté és Lukács szövegein alapul. Szabatosabban
fogalmazva, az ősevangélium nem lehet régebbi a másik kettőnél; nagy
általánosságban úgy számítják, hogy Kr. u. 150 körül keletkezett.
Tamás evangéliuma nem olyan, mint ezek az apokrif
iratok. Nem a kánoni evangéliumokból építkezik, sokkal fejletlenebb azoknál,
ezen felül az irodalmi formája alapján a
kutatók régóta úgy gondolják, hogy ez a legkorábbi, birtokunkban levő
dokumentum, amely Jézusról szól. Ezek alapján néhány újszövetségi biblikus
kutató már olyan messzire ment, hogy az „ötödik evangélium"
elnevezéssel illette a mondásgyűjteményt. A Tamás-evangélium akár Kr. u. 50 körül is íródhatott, Máté, Márk, Lukács
és János írásait a kutatás általában 70 és 100 közé helyezi.
Ha így áll a dolog, akkor ez igen problematikus lehet
azoknak, akik úgy hiszik, hogy Jézus a kereszténység hitletéteményét tanította.
Értem alattuk a meghatározó keresztény felekezeteket, úgymint a katolikusokat,
ortodoxokat és protestánsokat. Tamás evangéliuma nem úgy mutatja be Jézust, mintha Isten emberré lett
fia volna, aki elveszi a világ bűneit, vagy mintha a Szentháromság második
személye lenne. Igazából véve Jézus semmilyen isteni eredetre vagy tekintélyre
nem tart igényt. A szöveg egy bizonyos pontján megkérdezi a tanítványait, hogy
mit tartanak felőle. Péter azt válaszolja, hogy Jézus olyan, mint egy igaz
angyal, Máté szerint pedig mint egy bölcs filozófus. Tamás a
következő vallomást teszi: „Mester,ajkam nem tudja kimondani, kihez
hasonlítasz."
Jézus megfeddi Tamást, mondván: „Én nem vagyok a Mestered,
mert megittasodtál és megmámorosodtál a szökellő forrástól, amit én
mértem." Jézus reakciója távol áll attól, hogy isteni mibenlétet
követeljen magának. Sőt még azzal is szembeszáll, hogy a szerfelett
megtisztelőnek számító „Mester" titulust ruházzák rá. Mi több, a Tamás-evangélium
sehol sem nevezi Jézust „Krisztusnak" - a görög
kifejezés a héber Messiab, vagyis „felkent" megfelelője. Ezek a
megállapítások további adalékul szolgálnak az evangélium korai keletkezése
mellett. Attól fogva, hogy az élő emlékezet fakulni látszik, adott körülmények
hatására Jézus karizmatikus alakja rangban és tekintélyben kezd növekedni.
Mígnem végül isteni vagy félisteni státuszba emelkedik. (Napjainkban ugyanez a
folyamat játszódik le Mao Ce-tunggal Kínában, vagy akár Elvis
Presley- vel az Egyesült Államokban.) Jézus istenségének hit igazságát majd
csak a niceai zsinaton öntik dogmatikus formába, amit Constantinus császár
hívott össze 325-ben.
Éppolyan fontos szempont a tanítás alaki formája,
ahogyan Jézus előadja a mondandóját. A szövegben található jézusi mondások
jelentős része nagyon hasonlít az újszövetségi evangéliumok érintett
szakaszaira. De a kánoni szakaszok korántsem olyan rejtélyesek, mint a Tamás-evangéliumban:
a„Legyetek átmenők!"{Tamás evangéliuma, 42) „Tüzet dobtam a világra; és
íme, megőrzöm azt, míg fel nem lobban." (10) „Amikor látjátok azt, aki nem
asszonytól született, boruljatok előtte arcra és imádjátok őt. Ő a ti
atyátok." (15) A legszembeszökőbb kijelentést azonban rögtön az
evangélium elején olvashatjuk: „Aki ezen igék értelmét megtalálja, nem ízleli
meg a halált." (1)
Ezekre a jellegzetességekre való tekintettel sorolják
a kutatók Tamás evangéliumát a gnosztikus iratok közé. Lényegében ez a különbség a
gnoszticizmus és a hagyományos kereszténység között. „Aki ezen igék értelmét
megtalálja, nem ízleli meg a halált." Amit Tamás evangéliuma sarkalatosnak
tart, az nem a bűn, a bűnbánat vagy a megváltás, hanem a titokzatos, misztikus
megvilágosodás, ami valamilyen formában benne rejlik a sorokban. A szövegben
szereplő jézusi mondások koanszerűek, vagyis azokhoz a
megválaszolhatatlannak tűnő talányokhoz hasonlatosak, amikkel a zen mesterek
oktatták tanítványaikat annak érdekében, hogy a fiatalok túllépjék a mindennapos
gondolkodás rendjét. A mondások célja nem információközvetítés, hanem a szellem
éberségének felszabadítása. A gnoszticizmus ugyanis nem megváltást akar adni,
hanem megvilágosodást.
Bizonyára ez volt az elsőrendű oka annak, hogy a
kereszténység megtagadta a gnoszticizmust. A megvilágosodás túlkomplikált,
sikere bizonytalan, és ilyenformán nem szolgálhat egy tömegeket megmozgató
vallás fundamentumául. Mennyivel könnyebb a bűn vagy a fenyegető isteni harag
büntetésének vagy kiengesztelésének fényében láttatni a világot! Jellemző
hozzáállás ez az antik pogány érában, ami hajszál pontosan ilyen képlet szerint
értelmezte az isteneit. Milyen ember volt Tamás? Nem sokat tudunk róla. A
neve arámul „ikret" jelent, ami önmagában elég semmitmondó. Többen amellett
érvelnek, hogy ő volt Jézus ikertestvére, vagy legalábbis annyira
hasonlított Jézusra, hogy akár ikreknek is tűnhettek. Valószínű, hogy Tamás
neve egyszerűen arra utal, hogy volt egy számunkra ismeretlen ikertestvére, és
ilyenformán becézték. Tamás legismertebb bibliai jelenete János evangéliumában
szerepel, ahol is kételkedésének ad hangot Krisztus feltámadását illetően, és
kijelenti, hogy csak a saját szemének hajlandó hinni (Jn 20:24-29).
Azonban a kutatók véleménye megoszlik a leírás történeti hitelességét illetően.
Többek véleménye szerint nem valós eseményről van szó, hanem a részlet igazából
véve egy polemikus érv a Tamásnak hitelt adó gnosztikusokkal szemben, akik
tagadták Krisztus szenvedését és testi halálát.
Ezeken a csak nagy körvonalakban vázolt részleteken
túlmenően a kutatók úgy vélik, hogy Tamás feltehetőleg Szíriában hirdette az
igét, ahol évszázadokon keresztül tisztelték a keresztények (alighanem az
evangéliuma is itt keletkezett). Gyaníthatóan később egészen Indiáig eljutott.
Az indiai keresztény közösség gyökerei hallatlanul régiek, és eredetüket Tamás
igehirdetésére vezetik vissza. Tamás tehát a keleti világban hagyott nyomot,
ahol a misztikus megvilágosodás tana sokkal inkább találhatott kedvező
otthonra, mint a racionális görögök vagy a keményfejű rómaiak között.
...
Egy apokrif irat megőrizte Simonnak, a
mágusnak, Péterrel folytatott vitáját,
amelyben Simon a következő, roppant leleplező ki jelentést teszi: „De
te... folyton befogod a füledet, hogy ne
mocskolja be az istenkáromlás, és megfutamodsz, mert nincs semmilyen válaszod; de az esztelen nép veled ért
egyet, és szeretettel jönnek hozzád, mert olyasmit tanítasz nekik, amit ismernek,
de rám átkot szórnak, mert amit én hirdetek, az új, és olyat még nem hallottak.
...
A fenti
részlet rávilágít arra a tényezőre, amely talán a legélesebben húzza meg a
határt a gnosztikusok és az őskatolikusok között. A gnosztikusok sosem akarták
leegyszerűsíteni a tanításukat; mindig is tudták, hogy bonyolult dolgokról beszélnek, ami nem a tömegeknek szól. Ezzel
ellentétben Péter és utódai olyasfajta tanokat hirdettek, amelyeket csaknem mindenki
el tudott fogadni; különös tekintettel arra, hogy a tanításuk jól illeszkedett
a bűn és áldozat fogalmaihoz. A bűn és áldozat tárgyköre - mélyen beágyazódva a
köztudatba - széles körben ismert volt az egész antik világban. Ez a hozzáállás
kulcsszerepet játszott a katolikus kereszténység diadalában.
…
Valentinosz a lét három fokozatáról beszél: az
„égről",a szellem birodalmáról; a „lélekről" vagy a pszichéről, ami a
szellemtől függő középső szint; és végül a „testről", ami a lélekből
kiáradó fizikai forma. A szellemet felülmúló „felsőbb rétegek" szolgálnak
Isten lakhelyéül. A valóság ilyetén ábrázolása számtalan formában jelenik meg
a nyugati ezoterikus gondolkodásban, és nem csupán agnoszticizmusban, de a
keresztény ezoterikában és a zsidókabbalában is. Eltekintve a gyakran
tapasztalt eszmei különbségektől, a szimbolikus nyelvezet meglepően konzisztens
maradt az azóta eltelt hosszú idő folyamán. Valójában jórészt ez a fajta
szimbolikus állandóság teszi lehetővé, hogy megértsük agnosztikusok szavait, és
azt, hogy milyen empirikus tényezőket rendeltek a mondandóhoz. A lélek és a
szellem közti különbségtétel túlzottan elvontnak és érthetetlennek tűnhet, de
nem a gnosztikusoknak. A mai ember szemében alig számítanak többnek ezek a
szavak néhány nehezen kibogozható gondolatnál, de a korai kereszténység
idején a lélek és a szellem megkülönböztetése döntő jelentőségű volt. A
gnosztikusok és a korai keresztények értelmezésében a lélek az ember mentális
és érzelmi összetettségének, belső életének hordozója volt. A modern nyelvekben
a legközelebbi fogalom, amely ugyanezt a jelentéstartalmat hivatott kifejezni,
a „psziché" - ugyanakkor némi komplikációt jelent, hogy a legtöbb
újszövetségi fordításban szereplő lélek kifejezés a görög pszübé terminust
takarja. Ezzel szemben a szellem a tiszta tudat, Önmagam, az igazi „Én" -
amit más vallások olyan elnevezéssel jelölnek, mint az „atman" vagy
a„Buddha-természet".
Valentinosznak egyetlen munkája létezik, amelynek fennmaradt
a címe: A három természetről. A művet citáló antik szerző szerint Valentinosz
ezen írása tartalmazza az első okfejtést az Atyáról, a Fiúról és a
Szentlélekről, mint a Szentháromságszemélyeiről. Már önmagában ez a tény is bizonyítja, hogy milyen bonyolult és
ellentmondásos a kereszténység eredetének kérdésköre. A szentháromságtant - az
ortodox kereszténység sarokkövét - elsőként egy úgynevezett eretnek öntötte
szavakba.
...
Nem könnyű megállapítani, hogy ezekből az adatokból
mennyi az igazság, gyakorta ellentmondanak egymásnak. Például amíg az egyik
tradíció azt állítja, hogy János Kerinthosz ellenében írta meg az evangéliumát,
addig a másik amellett kardoskodik, hogy az evangélium magától Kerinthosztól
származik. Olyan sok információ veszett el, és a fennmaradt ismeretanyag jelentős
részét is annyira megváltoztatták különféle, aktuális igényektől vezérelve,
hogy meg kell elégednünk azzal, hogy csak nagy körvonalakban
tájékozódhatunk a gnosztikus tanítók tevékenységét illetően.
...
Mária
Magdolna, Krisztus hitvestársa
A gnosztikus kontextusban gyakran megjelenő
egyik személy Mária Magdolna, a katolikus vallásosság egyik jól ismert figurája:
„a házasságtörő asszony", a bűnbánó prostituált, aki illatos olajjal kente
be, és a hajával törölte meg Jézus lábait. Ellentétben az apostolokkal, akik
Jézus letartóztatását követően azonnal elhagyták a várost, ő maradt, és Jézus
anyjával, valamint több más asszonnyal, akik követték a Mestert, ott állt a keresztfa
tövében. Amikor húsvét reggelén a sírhelyhez ment, elsőként fedezte fel, hogy
Jézus feltámadt. Mária Magdolna ilyesforma ábrázolása megszámlálhatatlan műalkotást
inspirált, s a neve még az angol nyelv szókincsében is helyet kapott: a magdalen,
a „megtért prostituált" régies formája; valamint a maudlin, a
„könnyfakasztóan érzelmes", utalva arra, hogy Mária Magdolna a saját
hajával törölte meg Jézus lábait. Az evangéliumokban szereplő különböző
leírások alapján évszázadokon keresztül úgy hitték, hogy pontos a Mária
Magdolnáról alkotott kép. De az újabb keletű felfedezések arra engednek következtetni,
hogy több központi részletében hibádzik a történet. Először is, semmi okunk
nincs rá, hogy Mária Magdolnát a Jn 8:l-12-ben leírt „házasságtörő
asszonnyal" azonosítsuk.
Az asszony neve nincs megemlítve, és sem itt, sem
másutt sem kapcsolódik Mária Magdolna személyéhez. Kettőjük azonosítása
teljesen önkényes. Nagy Szent Gergely pápa volt az első a VI. században, akinél
felmerült ez az összefüggés. Ami a kérdést illeti, minden bizonnyal Mária
„kente meg az Urat olajjal és törölte meg a lábát a hajával. Az ő testvére,
Lázár volta beteg". (Jn 11:2) Amint a szöveg is mutatja, az evangéliumszámára
magától értetődő, hogy Mária, Márta és Lázár testvére volt az a nő, aki bekente
Jézus lábait. A másik Mária Jézusanyja, és a harmadik Mária pedig Mária
Magdolna. A harmadik Mária, vagyis Mária Magdolna alakját elég
visszafogottan ábrázolják a kánoni evangéliumok. Ő is ott volt az asszonyok csoportjával,
akik „messziről nézték, mi történik", mikor Jézust keresztre feszítették
(Mk 15:40), és ő volt az első, aki szemtől szemben látta a feltámadott
Krisztust (Jn 20:14-15). Fejtöréstokoz, hogy az egyetlen dolog, amit megtudunk
még róla az evangéliumokból, hogy Jézus kiűzte belőle „a hét ördögöt"(Mk
16:9, Lk 8:2). De az ördögűzés lefolyásáról már nem esik szó. Ha az
apokrif írások felé fordulunk - különösen a gnosztikus vonatkozású iratok
esetében -, egészen más történetbe botlunk. Ezekben a szövegekben Mária
Magdolna Jézus egyik tanítványaként jelenik meg, aki egyenrangú a férfi tanítványokkal,
hacsak nem fontosabb náluk. A gnosztikus Beszélgetés a Megváltóval
című írás úgy ábrázolja, hogy ő „az asszony,aki
ismerte a Mindenséget". Egy másik gnosztikus szöveg,a Pisztisz Szófia, a
„Hit (és) Bölcsesség" a következőképpen interpretálja Jézusnak Mária
Magdolnához intézett szavait: „te az vagy, akinek a szíve közelebb van a
Mennyek királyságához, mint a fivéreidé."
A legmarkánsabban az alábbi, a Fülöp evangéliumában olvasható
részlet fogalmaz:
-
A [Megváltó] párja Mária Magdolna. [De Krisztus]
jobban szerette őt [valamennyi] tanítványánál, és [gyakran] [szájon]csókolta. A
többi [tanítvány megsértődött] emiatt. [Rosszallásuknak hangot adva] azt mondták
neki: „Miért szereted őt jobban valamennyiünknél?" A Megváltó
felelvén nekik, ezt mondta: „Miért, nem szeretlek titeket is ugyanúgy, mint őt szeretem?"
A válasz alighanem világos. Ugyanebben
a szövegben egy más helyen ez olvasható: „hárman voltak, akik mindig az Úr
nyomában jártak: Mária, az anyja, nőtestvére és Magdolna. Magdolna volt az
egyetlen, akit az Úr társának neveztek. Mindhármukat, az anyját, a nő testvérét
és a társát Máriának hívták." A dokumentum igyekszik tisztázni a különböző,
Mária nevű asszonyok személyazonosságát. Ez az oka annak, hogy az evangélium
születését, amely minden kétséget kizáróan igen késői munka, a III. század
második felére helyezik a kutatók. Mária Magdolna Jézus „társa"- a
kifejezés burkoltan sejteti a közöttük levő intim viszonyt, amit a fentebbi
részlet is alátámaszt.
A katolikus hagiográfiákban elénk
táruló bűnbánó prostituált ábrázolásával szöges ellentétben áll az a mód, ahogy
agnosztikus iratokban jelenik meg Mária Magdolna. A gnosztikus irodalomban
Mária Magdolna mentes minden erkölcsi szégyenfolttól. Jelentőségének legalább
ugyanakkora a súlya, minta férfi apostoloknak, de szellemi megvilágosodása
felülmúlja a többiekét. Jézus „társa", és feltehetően egyben a felesége
is. Hogyan történhetett meg, hogy Mária Magdolna elvesztette kiemelkedő
szerepét? Elaine Pagels The Gnostic Gospels című jól ismert könyvében arra
emlékeztet, hogy Mária Magdolna jelentőségének csökkentése a kora
keresztény egyházra jellemzően a nők alárendelt helyzetét tükrözi. A kezdeti
megítélés, amely egyenlőnek tekintette a férfiakkal, fokozatosan megkopott,
mígnem Mária Magdolnából másodrendű személy lett. Elvették tőle azt a többlet
tekintélyt, ami a férfiak fölé emelte, és apostoli szerepétől is megfosztották.
Ezek a változtatások magyarázzák azt, hogy Mária Magdolna alakja a
keresztény hitvilág hátterébe került.
Hogyan értsük hát azokat a heterogén és
ellentmondásos beszámolókat, amelyek arról az asszonyról szólnak, akit ott
találunk Krisztus legelső és leghűségesebb követői között? Lépjünk bár túl az ex-prostituált ismerős képén, még mindig maradnak megválaszolásra váró
részletek. A legrégebbi leírásokat a kánoni evangéliumokban találhatjuk meg,
jóllehet nem sok gondot fordítanak Mária Magdolnára. De mégis nagyon valószínű,
hogy ezek járnak a legközelebb a konkrét igazsághoz. Az apokrif iratok,
mint Fülöp evangéliuma és a Pisztisz Szófia tanúsítják, hogy a gnosztikus
csoportok körében Mária Magdolna kapta a legnagyobb megbecsülést. De korban
olyan nagy idő választja el ezeket az iratokat a történeti eseménytől,
hogy nehéz megmondani, mennyi az igazság ezekben a hivatkozásokban.
Biztos, hogy valamit megőriztek a Mária Magdolnával kapcsolatos eredeti
szájhagyományból, de nem rendelkezünk olyan módszerrel, amivel
igazolhatnánk a szájhagyomány hitelességét. Az előző generáció tanúja volt
annak a megújuló érdeklődésnek, amely Mária Magdolna alakja köré fókuszálódott.
Ennek a figyelemnek köszönheti a létét két népszerű mű: a Szent vér, szent Grál
Henry Lincolntól, Michael Baigent-től és Richárd Leightől [magyarul Az abbé
titka címen jelent meg - a szerk.], és Dan Brown bombasztikus regénye, A DaVinci-kód.
A 9. fejezetben részletesen foglalkozom ezek
elemzésével, most engedjék meg, hogy csupán annyit áruljak el, hogy Mária Magdolna
erőteljes, de megfoghatatlan alakjának ismételt felfedezése és rehabilitációja
ékes bizonyítéka korunk spirituális változásainak. Miközben a nők
társadalmi egyenjogúságával a régi keresztény nőideál lassan az enyészeté lesz,
addig Szűz Mária kultusza még mindig hatalmas méretekben jellemzi korunkat
-ahogy ezt a Mária-jelenések is illusztrálják. De a Boldogságos Szűz már egyre
kevésbé és kevésbé tölti be a nőideál szerepét a keresztény asszonyok körében.
A katolicizmus és az ortodoxia példatárának engedelmes és alázatos szüze már
csak egészen szűk mezsgye mentén tud hatást gyakorolni a
mai nemi liberalizmushoz szokott nőkre, akik fej-fej mellett kívánnak haladni a
férfiakkal. Mária Magdolna erkölcsi igazolása, hogy Jézushitvestársa - vagy felesége -, és az a tényező, hogy
egyenlő volt- ha nem különb - az
apostolokkal, sokkal jobban integrálható
a modern kori törekvésekbe. Ne úgy értsük ezt, hogy Mária Magdolna a mai szociális elvárásoknak köszönheti
revideált képét, hanem úgy, hogy Mária
Magdolna személye és szerepe kiváló
mintája a mai követelményeknek.
Végezetül pedig, Mária Magdolna történetét át-
meg átszövik azok a legendás és hivatkozásszerű vékony szálak, amelyek legtöbbje sokkal inkább arról a korszellemről ad
felvilágosítást, amely fiktív asszonyképével vonta be a történeti Mária Magdolna alakját. Akkor mi az, amit tévedés nélkül
elmondhatunk róla? A kánoni evangéliumok alapján csupán két dolgot, amit Márk a 16:9-ben így foglal össze: „Miután
[Jézus] a hételső napjának reggelén
feltámad, először Mária Magdolnának jelent
meg, akiből a hét ördögöt kiűzte."
Ez a két információ - miszerint Krisztus
először neki jelent meg, valamint hogy
kiűzte belőle a hét ördögöt - nem függ össze
túlságosan. De annak a szimbolikus nyelvnek az értelmében, amely égisze alatt a
Bibliát írták, az ezoterikus kereszténység mindig tisztában volt a jelentésével. A hetes szám kulcsfontosságú. Ismeretes az az
ősi kozmológia, amely szerint a földet hét szféra veszi körül. A szférákat hét égitest uralja: a Hold, a Merkúr, a Vénusz, a
Nap, a Mars, a Jupiter és a Szaturnusz.
A régi ezoterikus tradíciók – ideértve a
gnoszticizmust is - úgy magyarázták, hogy a hét égitest spirituális energiái a
mennyei birodalmakat felügyelő rosszindulatú kapuőrökben öltenek testet, akik
arra törekszenek, hogy a földhöz
láncolják az emberiséget. Ok az Ef 6:12-ben említett „sötét világnak
kormányzói". Mint a következő fejezetben látni fogjuk, úgy képzelték el a lélek megszabadulását, hogy a lélek áttörve a hét szférát felemelkedik, és
lefejti magáról a rosszindulatú
planetáris erők bilincseit. így akinek sikerül megszabadulni
ezektől az erőktől, úgy is mondhatjuk, hogy kiűzetett belőle a „hét
ördög". A szöveg képes beszéde alapján, amit az evangélium a feltámadást
szimbolizálva a lélek „második születésének" mond, mindenekelőtt olyan
eseményről van szó, amikor valaki túllép az égitestek befolyásán. Ezzel szinonim
az a megfogalmazás, hogy kiűzetik belőle a „hét ördög". Ha ez igaz, máris
könnyebb megmagyarázni, hogy a korai kereszténység ortodox és heterodox ága
miért értékelte egyformán olyan nagyra Mária Magdolnát. Minden valószínűség szerint
Mária Magdolnának semmi köze a jó útra tért prostituálthoz, sem ahhoz az
asszonyhoz, aki „alabástromedényben illatos olajat hozott", s bekente vele
Krisztus lábait. Viszont a gnosztikus iratok közel járnak a valósághoz, amikor
úgy tanúskodnak mellette, hogy Krisztus tanítványai közül ő értette meg
legjobban és legmélyebben azokat az igazságokat, amiket Jézus megpróbált
átadni. Talán ezért mondta neki Jézus: „te az vagy, akinek a szíve
közelebb van a Mennyek királyságához, mint a fivéreidé.
Vélemény: létezik többféle elgondolás arra nézve, hogy Magdolna valóban Krisztus
párja lett volna, találhatóak ugyanis utalások arra hogy Magdolna és Szent
János voltak egy pár, egészen addig amíg követőjévé nem váltak. Emellett
számomra valószínűbb hogy Krisztus nem vállalt volna fel párkapcsolatot,
tekintettel arra hogy tudatosan készült a messiás szerepre ennek semmi értelme
nem lett volna.
...
Az
elveszett egyiptomi vallás
…
Habár a Poimandrészben megfogalmazott mítosz kissé
idegennek és bizarrnak tűnik, bizonyos szempontból mégis egészen ismerős. Adott
egy isteni atya, aki fiút nemz, akit szeret; a fiú alászáll az anyagi világba,
ahol csapdába esik, és szabályszerűen meg kell vívnia az ellenséges kozmikus
erőkkel, ha ki akar szabadulni a kelepcéből. Ezek a részletek arra mutatnak rá, hogy a Poimandrész a többi
hermetikus szöveggel egyetemben hidat képez az ősi egyiptomi vallás és a
gnoszticizmus, valamint az ezoterikus kereszténység között. Kétségtelenül
ezzel az elmélettel is vannak problémák. A legfajsúlyosabb, hogy a Corpus
Hermeticum tanítása alig emlékeztet az egyiptológusok interpretációjában
megismert vallásra - aprólékos gonddal bebalzsamozott holttestek; félig ember,
félig állat istenek; a Nílus évenkénti áradását biztosító szertartások vallása.
A régészeti leletek, amelyek alig több mint háromezer évesek, azt bizonyítják,
hogy az egyiptomi vallás valóban olyan volt, amilyennek a kutatók képzelik
el, és nem valamiféle hermetikus tanok gyűjteménye, amik Egyiptom „dicső
tettei" mögött húzódnak. Egyáltalán
léteztek Egyiptomban olyan ezoterikus tanok, amelyekről a Corpus Hermeticum számot
ad, és amelyekről nincs egyéb információnk? Van egy bizonyítékunk, ami ezt igazolja.
A hermetikus szövegekben szó esik a reinkarnációról (más néven metempszichózis vagy lélekvándorlás). …
A hermetikus szövegekben is visszaköszön a
reinkarnáció tana, de mi a helyzet a kereszténységgel? Noha a legtöbb
keresztény úgy hiszi, hogy a reinkarnáció tanítása teljesen idegen az általa
képviselt vallásos meggyőződéstől, az igazság ennél némileg bonyolultabb. A
III. században élt egyházatya, Origenész - akiről részletesebben később kívánok
szólni jelen fejezetben - a hermetikus szövegekhez nagyon hasonlóan fejtette ki
a nézeteit. Ezt írja: „A lélek mindaddig nem kényszerül arra, hogy egyesüljön a
testtel, amíg a jósághoz ragaszkodik.[-]
De amint a gonoszság
felé fordulnak ezek a lelkek, elveszítik testetlenségüket,
és elsőként emberi testbe kerülnek. Majd pedig ha esztelen szenvedélyek rabjává
válnak, emberi életük megszabott idejének letelte után vadállatok testébe
jutnak". Végül „még az érzékelés kegyes adományától is
megfosztatnak", és növényi formában folytatódik a létük. Ez a mélypont, és
innen indulva veheti kezdetét a lélek felemelkedése. Számos keresztény teológus
hárította el vagy tette nevetség tárgyává a reinkarnáció tanát, de ami igazán
meglepő, hogy maga
az egyház explicite soha nem utasította el ezt a tanítást. Manapság gyakran
kardoskodnak amellett, hogy a reinkarnációt márpedig elutasította az
egyházszervezet. Vagy az I.niceai zsinaton 325-ben, vagy a II. konstantinápolyi
zsinaton553-ban. De nincs kézzelfogható bizonyíték, hogy bármelyik zsinat is
foglalkozott volna a kérdéssel; mindkét zsinat a Krisztus természetével
kapcsolatos vitákra koncentrált. Ez a tévképzet Shirley MacLaine színésznőtől,
egyben New Age-szerzőtől ered. Népszerű könyveiben tévesen interpretálja a
zsinatok munkáját, ráadásul a félreértést tovább mélyíti azzal, hogy
összekeveri a két zsinatot. …
Összegezve az ősi forrásokból kiolvasott
információkat, a következő folyamat rajzolódik ki előttünk: Létezett Egyiptomban egy ezoterikus
doktrína, amelynek része volt a reinkarnáció, a lélek halhatatlansága, és az a
tanítás, miszerint a lélek alászáll a kötöttségek formájaként reprezentált
anyagba. A tanítást nem vetették papírra, élőszóban adták tovább, és minden bizonnyal Püthagorasz is elbeszélés útján került az
ismeretek birtokába. Ezt követően Püthagorasszal a Kr. e. VI.
században Görögországba került a tanítás. Éppen időben, hogy szellemi
táplálékul szolgáljon az inspirációra éhes, születőfélben levő filozófiának.
Püthagorasz gondolatai Platónra szálltak (emlékezzünk csak arra, hogy Ficino
szerint Püthtagorasz és Platon is
része az aurea catendnak, az
aranyláncnak). A következő évszázadok során a tanok visszaáramlottak a görögöktől
az egyiptomiakhoz, megteremtve ezzel a mediterráneum keleti medencéjének
ezoterikus közkincsét. A tanítás itt, Egyiptomban élhette utolsó felvirágzását
a hermetikus bölcselet formájában, amelyet végül a kereszténység szippantott
magába. Ez utóbbiban a keresztény ezoterikusok és a kereszténység gnosztikus
verziói játszottak kulcsfontosságú szerepet.
A
keresztények ellenszere
Hogyan és mikor terjedtek át ezek a gondolatok a
kereszténységre? Részben a gnoszticizmus
révén, amelynek rokonsága a hermetikus tanítással ma már teljesen nyilvánvaló.
Azonban ezek a gondolatok a maguk módján megtalálták az utat,
hogy önállóan is beszüremkedjenek a kereszténységbe. Köszönhető ez főként két nagy egyházatyának, akik ugyan elutasították a
gnoszticizmus egészét, de magát a gnózist megtartották - sok ezoterikus
tanítással egyetemben. Ezen személyek egyike volt Alexandriai Kelemen. Hasonlóan
a legtöbb korabeli egyházatyához, csak töredékes információink vannak az
életéről. Noha az ideje java részét Alexandriában töltötte, feltehetően
Athénban született Kr. u. 150 körül. Az írásos munkáiban fellelhető utalások
alapján feltételezhetjük, hogy a pogány misztériumvallások beavatottja
lehetett, amelyeket, úgy tűnik, jól ismert. Számtalan forrásból merítve
kutatott a spirituális tudás után. Többször is hivatkozik hat „dicső és
nevezetes férfiúra", akiknek nem ismeri a nevét, de akik - mint írja -
„világos és eleven szavakkal" beszéltek. Az utolsót ezen férfiak közül,
aki „első volt a hatalomban", általában Pantainosszal, az alexandriai
kateketikai iskola vezetőjével azonosítják. Kelemen megkeresztelkedett és
Pantainosz után végül ő vette át az iskola irányítását. Úgy tűnik, Kr. u.
202-ben, a Septimius Severus római császár nevéhez fűződő keresztényüldözés
idején elhagyta Alexandriát. Az utolsó, Kelemennel kapcsolatos információnk
211-ből származik, amikor egy levelet továbbított Alexandrosztól, a későbbi
jeruzsálemi püspöktől az antiochiai egyház részére. Kelemen halálának
időpontját általában Kr. u. 215 tájára helyezik. Kelemen szerencsés író abból a
szempontból, hogy sok munkája fennmaradt. Köztük van a Nevelő című
kézikönyv, a keresztény mindennapok útmutatója, és a Ki lehet az a gazdag, aki
üdvözül? című rövid tanulmány, amelyben megnyugtatja a jómódú
híveket, hogy a gazdagságot bíráló keresztény kritikája nem azt jelenti, hogy
mindenestül le kell számolniuk a vagyonukkal. S nem utolsósorban a
rendkívül sommás Sztromateisz (illetve Sztromata, azaz „Szőnyegek"
vagy „Különféle írások"), ami behatóan foglalkozik a gnózis és a
keresztény hit viszonyával. Az újszövetségi tudomány egyik
legérdekesebb jelenkori felfedezése az a korábban ismeretlen levéltöredék,
amelynek szerzője a szöveg alapján Kelemen. Morton Smith kutató fedezte fel a levelet 1958-ban a Jeruzsálem közeli
Marszaba ortodox kolostorban. A levélben Kelemen elmondja, hogy miután Márk
megírta Rómában az evangéliumát - amit mindenki ismer -, egy másik verziót
készített, „egy sokkal szellemibb evangéliumot azok használatára, akik már
tökéletessé váltak". A levél azzal folytatja, hogy az alexandriai
egyházban egészen Kelemen idejéig megőrizték ezt a „sokkal szellemibb
evangéliumot", mert egyébként senki sem tudna róla. Márk második evangéliuma
eltér a jól ismert változattól. Egyrészt további történeteket is tartalmaz
Jézus cselekedeteiről, másrészt, mint mondja, Jézusnak „bizonyos mondásait...
amelyek értelmezése... a hallgatóságot el kellene vezetnie az igazság
legbensőbb templomába, amelyet a hét [fátyol] rejt el". (A hét fátyol
ugyanazt jelentheti, mint a „hét ördög" vagy a „hét kormányzó",
amelyekről már beszéltem.) Kelemen levele néhány sort is citál a kérdéses
evangéliumból. Az idézet egy elhunyt fiatalember feltámasztását beszéli el -
több mint valószínű, hogy Lázárról van szó. Miután a férfi feltámadt a
halálból, „Jézus megtanította Isten királyságának misztériumára".
Smith elemezte a levelet, és úgy tálalta, hogy a
stílusjegyeit tekintve elegendő hasonlóságot mutat Kelemen más írásaival ahhoz,
hogy hiteles legyen. A legérdekesebb talán, amikor Kelemen ezt írja:
„az Úr hierofán tanítása." Erre nem találunk példát a kánoni
evangéliumban; ez csak a beavatottaknak volt hozzáférhető. Kelemen hozzáteszi,
hogy a karpokratiánusokként ismert, igen szabados viselkedésű gnosztikus szekta
Márk titkos szövegeinek a félreértelmezéséből született. Nem lenne elég a
könyv, hogy kifejtsem, milyen felkavaró vitákat váltott ki a levéltöredék.
De hadd emlékeztessem önöket valamire. Az 1. fejezetben rámutattam arra az
általánosan elfogadott tényre, miszerint Márk evangéliumának eredeti
befejezése, amely a feltámadás utóhatásával foglalkozik, elveszett. Továbbá a
kutatóknak régóta fejtörést okoz Márk szövegének egyenetlensége, az a
szaggatottság, ahogy az elbeszélések követik egymást. Ezek a jellegzetességek
arra engednek következtetni, hogy pontosan a fordítottja igaz, mint amit
Kelemen állít: vagyis Márk először azt a szöveget írta meg, amely tartalmazta a
titkos tanítást, majd később átszerkesztették - vagy maga Márk, vagy
valaki más - az egyházi közízlés jegyében. Ha így történt, akkor az
magyarázatul szolgálna a textus hiányosságaira és egyenetlenségére. …
Mint a többi egyházatya, Kelemen is
elutasította a „hamis gnózist", ami - mint hangoztatta - rossz fényt vet
az igaz gnózisra. Teológiai értelemben a
legkritikusabb pont az volt, miszerint a gnosztikusok tagadták, hogy a Jézus
által szerető Atyaként leírt Isten azonos az Ószövetség Istenével. Kelemen
a gnosztikusok nemi életét is elítélte (vagy túl csapodárnak, vagy túl
rigorózusnak tűntek a szemében), amiért azok megvetették
a testet. Továbbá amiatt is kifogást emelt a gnosztikusok ellen, mert azok
elutasították a Timóteusnak írt páli leveleket. (A mai kutatók annyiban egyetértenek
a gnosztikusokkal, hogy ezeket a leveleket tévesen tulajdonították
Pálnak.) A teológiai és morális viták hátterében volt még valami, ami tovább
szította a feszültséget keresztények és gnosztikusok között. Egy sokkal
inkább fundamentális, elkülönülésre alapot adó ok. Korábban már céloztam rá -
és Kelemennél is felmerült -, hogy a
keresztények a hitet fontosabbnak tartották a tudásnál. Ez az az esszenciális erejű különbség, ami
végül az ortodox kereszténység és a gnoszticizmus szétválásához vezetett.
Kelemen és úgyszólván a teljes ortodoxia számára a hitelőfeltétel: előbb higgy,
aztán keresd a tudást. A
gnosztikusok szemében a hit másodlagos volt; átmeneti hézagpótló, amíg meg
nem találod a tudást - a közvetlen, élményszerű ismeret, ami a gnózis lényege. Kétségtelenül
ez is a gnosztikusok sokat kárhoztatott önteltségének a számlájára írandó.
Egyszerűen nem voltak hajlandók beérni a tudást megelőlegező hittel. Számukra a
hit - akár hiszi, akár nem a tisztelt olvasó - tényleg nem volt több
puszta állomásnál vagy egy kitérőnél. Egy átlagos hívő valóban
úgy érezhette, hogy a gnosztikusok nagyon lekicsinylően bánnak a
hittel. Ez a hozzáállás bizony sok mindent megmagyaráz a gnosztikus iskolák
sorsát illetően. A gnosztikusok csak a
saját tapasztalatukban bíztak, és ebben a kérdésben nem ismertek alkut.
A saját tapasztalat kizárólagosságából fakadóan jól lehet kis különbségekkel,
de más-más módon szemlélték a világegyetemet. Nem volt két olyan gnosztikus tanító, aki pontosan ugyanazokat a
tanokat hangoztatta volna. Ugyanezen okból a szervezett hierarchia igénye fel
sem merült, sőt csaknem kivitelezhetetlen lett volna. Mivel szellemi
értékeiket nem akarták egyházszervezeti keretek közé helyezni, sem pedig
hivatalos teológiai irányzathoz kötni, ezért nem hoztak létre olyan
intézményrendszert, amely fel tudta volna venni a versenyt a szárnyait
próbálgató katolikus egyházzal. így végül eltűntek.
Vélemény: véglegesen nem tűntek el, ezer évvel később a Kathar tanításokban
újjáéled a gnózis lényege, még később bizony a reformáció is alapjai is ebből
építkeznek.
A gnosztikusokkal való közös vonások ellenére
Kelemen végül a hit útját választotta. Vagy talán Kelemen kettős
játékot játszott? Amíg a közösségnek szóló írásaiban a hit elsődlegességét
hangsúlyozta, addig a beavatottak körében más véleményen volt? Valószínűleg
sosem kapunk választ erre a kérdésre. Mindenesetre Kelemen sosem vált
kegyvesztetté a hierarchiaszemében. Kelement szentté avatták, és mind a mai
napig a legnagyobb tiszteletnek örvendő egyházatyák között tartják számon
- főleg a keleti ortodox egyházban.
A
megtagadott Origenész
Órigenész, egy másik nagy alexandriai egyházatya nem
volt olyan szerencsés, mint Kelemen. Talán ő volt a legnagyobb keresztény
filozófus, bár a sorsa nem ezt tükrözi. Az ő nevével fémjelzett korszakot
követően kegyvesztetté vált. Sokan voltak, akik gyanakvó vagy ellenséges
tekintetek kereszttüzében éltek - mint Eckhart Mester, Sziénai Katalin vagy
JacobBöhme -, de haláluk után az egyház elismerte a tevékenységüket. Ám
Origenésszel és még néhány hozzá hasonló személlyel nem ez történt. Amíg élt,
igazhitűnek tartották; csak később fordultak el tőle. Ez az oka annak,
hogy nehezen rekonstruálható a tanítása. Nemcsak azért, mert számos munkája
eltűnt, hanem mert a fennmaradt írásait is csak latin fordítások formájában
ismerjük. A latin fordítók pedig alaposan kifehérítették az eredeti mondandót,
hogy elfogadhatóbbá tegyék Origenészt a kortársaik előtt. Origenész Kr. u. 185
körül született, és Alexandriában nőtt fel - amely, mint láttuk a gnosztikus
élet epicentruma.
Keresztény családban nevelkedett. Édesapja páratlan
szellemi vezetőnek bizonyult. Nem csupán a keresztény irodalommal
ismertette meg a fiát, hanem a pogány klasszikusokkal is. Ennek köszönhető,
hogy az egyházatyák sorában messze Origenész rendelkezett a legnagyobb
műveltséggel. 202-ben Septimius Severus császár keresztényüldözése során az
apja vértanúhalált halt (Kelemen ugyanekkor menekült el Alexandriából), és
Origenészre, mint legidősebb fiúra hárult a feladat, hogy gondoskodjon az apa
nélkül maradt népes családról. Szerencsére akadt egy gazdag keresztény asszony,
aki apártfogójává vált, és segítségével befejezhette a tanulmányait, így grammateuszként,
vagyis a görög irodalom mestereként kezdett el tevékenykedni. Az ifjú Origenész
a platonikus Ammóniosz Szakkasz keze alatt is tanult. Ammóniosz Szakkasz
ünnepelt újplatonikus filozófus volt, Plótinosz egyik tanára. A kutatók
feltételezik, hogy Origenész Kelemen előadásait is hallgatta, aki Origenész
ifjúi évei alatt Alexandriában élt és oktatott. Jóllehet Origenész a fennmaradt
műveiben sosem említi név szerint Kelement. A kezdetektől fogva két szálon
haladt Origenész szellemi kitárulkozása. Egyrészt idejekorán tanúbizonyságát
adta kimagasló intellektuális felkészültségének, másrészt olthatatlan hévvel
fordult a hit felé. Krisztus követését - ahogy Máté írja,„végül van, aki a
mennyek országáért önként mond le a házasságról" (Mt 19:12) - szó szerint
vette. Ezért még kasztráltattais magát - amit később ugyan megbánt.Rögtön
azután, hogy elvégezte az iskoláit és tanítani kezdett, egy igencsak
tekintélyes vetélytárssal találta szembenmagát. Ellenlábasa Demetriosz, Alexandria
püspöke volt. Amikor Origenész még csak az első előadásait tartotta, a
püspök már akkor kiterjedt és jelentős hatalommal rendelkezett. Origenész nem
engedte, hogy holmi püspök, aki pedagógiában és intelligenciában valószínűleg
alulmaradt volna vele szemben, beleszóljon abba, mit és hogy tanítson. Nem
meglepő, hogy Origenész helyzete egyre inkább tarthatatlanná vált
Alexandriában, ezért 215 körül Rómába utazott, 231-ben az egyház elítélte (nem
tudjuk, miért, valószínűleg nem pusztán teológiai okok miatt). Csupán ezt
követően tért vissza Alexandriába. 234 körül a palesztinai tengerpartnál fekvő
Caesareában telepedett le, és itt töltötte hátralevő életét.
,„végül van, aki a mennyek országáért önként mond le a
házasságról" (Mt 19:12) –
Vélemény: ez apostol Szent Jánosra való utalás (szándékosan nem
Evangélista Szent Jánost írtam, mert az evangélium nem lehet az ő műve,
legfeljebb az általa teremtett iskola hagyománya, ennek ellenére az evangélium
maga több autentikus elemet tartalmaz mint a
szinoptikusok) aki lemondott Mária Magdolnával kötendő házasságáról hogy Krisztust
követhesse. Tette ezt annak ellenére, hogy a nő akinek abban a korban
felbontották az eljegyzését társadalmi szempontból kisemmizettnek kellett
tekinteni, férjhez többé már nem mehetett.. Talán ez lehetett az oka annak,
hogy Krisztus megkülönböztetett figyelemmel tisztelte meg Mária Magdolnát, és
csak kettejüket, azaz őt és János (meg talán egy harmadikat, Nikodémuszt? – a
források nem egyeznek) avatta be a legfelsőbb szentségekbe.
249-ben robbant ki a Decius-féle keresztényüldözés,
amely az addigi idők legviharosabb és legszisztematikusabb
keresztényellenes hajszájának bizonyult. A császár a birodalom minden egyes
polgárát (kivéve a zsidókat) arra kötelezte, hogy adja tanúbizonyságát a
pogány istenek imádatának, és erről szerezzen írásos, bizonyító dokumentumot
is. Origenészt letartóztatták, börtönbe vetették és megkínozták. Decius uralma
nem sokáig tartott, ennek köszönhető, hogy Origenészt a császár halálát
követően 251-ben szabadon bocsátották. De a megpróbáltatások annyira megtörték
az egészségét, hogy valamivel több mint egy év múlva meghalt. Origenész hírneve
ugyanazt jelentette mind környezete, mind az utókor számára: rendkívüli
szellemi felkészültséget és csodálatra méltó írói termékenységet. Az egyházatya
Jeromos kétezerre becsüli Origenész szerzeményeit - ami igencsak óvatos
becslés. Ezzel szemben egy régi forrás hatezer írásos műről beszél. Ez első
hallásra abszurdnak tűnhet, de vegyük számításba, hogy a korpuszába beletartoznak
a levelek és a prédikációk is. Másrészt az antik világban azt az írott anyagot nevezték
„könyvnek", amely elfért egyetlen tekercsre - sokkal kisebb terjedelemről
van tehát szó, mint a mai nyomtatott könyvek esetében. Még a legvisszafogottabb
számítások szerint is roppant szapora szerző volt. Különféle anyagokból állaz
életműve: találunk benne egy sor bibliakommentárt; de ott Az
alapelvekről című értekezés is, ami a fennmaradt teológiai traktátusai
közül a legjelentősebb; a Contra Celsum(Celsus ellen), egy válasz Celsus -
akiről ma már szinte semmit nem tudunk - keresztényellenes vádjaira; a
kivonatos Hexapla,
amely a héber és görög nyelvű Szentírás hat
különböző változatát rendezi egymással párhuzamba. Akárcsak Kelemen,
Origenész sem volt gnosztikus, és ő is elutasított számos gnosztikus tanítást.
Érdekes, hogy Origenész esetében is az ószövetségi istenkép volt a
választóvonal. Amint korábban láttuk, a gnosztikusok éles különbséget
tettek az igaz és jóságos Isten, valamint az alsóbbrendű démiurgosz között;
és utóbbit rendszerint a zsidó írások istenségével azonosították. …
De nem csak az „isteni személyek
alárendeltsége" volt az egyetlen, ami Origenészt kiütötte a nyeregből. Volt még egy elgondolása, ami
megbotránkoztatta a későbbi generációkat. Ezt a tanítást azóta
„univerzalizmusnak" nevezzük - a tanítás szerint minden ember üdvözülhet (legalábbis a lehetősége megvan rá),
még azok is, akik a pokolra kerültek. Origenész az lKor 15:28-ra hivatkozva:
„Amint a Fiú Atyának való alávetésében az összes teremtmény tökéletes
helyreállítása nyilvánul meg; hasonlóképpen, amikor arról van szó, hogy az
ellenség Isten Fiának alávettetik, ezen az alávetettek üdvössége és
azelveszettek megjavítása értendő".
Ez Origenész sokat kárhoztatott gondolata. Origenész
más szempont alapján is indokoltnak tartja az univerzális üdvösséget. Ez abból
a meggyőződéséből fakad, ahogy az isteni büntetés lényegét tekinti. Origenész
szemében az isteni büntetés nem annyira fenyítés vagy megtorlás, mint inkább
nevelő célzatú ítélet: „Egyeseket az első, másokat az azt követő, néhányukat
pedig a legvégső időben javít meg és hoz helyre az angyali, majd a magasabb
rendű erők gyámkodása, mely igen nagy és súlyos, fölöttébb hosszan tartó, több korszakon
át zajló büntetések révén valósul meg."
Origenész még az ördögökre is kiterjeszti a megváltás
lehetőségét. A klérusnak sokkal kényelmesebb volt elfogadni a „kénköves,
tüzes tó" képét, ahol a gonosz „gyötrődni fog
éjjel-nappal,örökkön-örökké". (Jel 20:10) így Origenész jóval szelídebb megfogalmazása,
ahogy az utolsó ítéletről beszél, negatív visszhangra talált. Mi több, ezt is
botlásként írták a számlájára. A végső lökést mégis a
Szentírás-kommentárjai adták meg. Az egyházatyák közül Origenész
ragaszkodott a legkevésbé a Biblia betű szerinti igazságához. Talán ifjúkori
öncsonkításának élménye vezette arra, hogy roppant megfontolt legyen. Még Krisztus
szavainak abszolút, rendíthetetlen voltát is óvatosan kezelte. S ami valóban
különlegesnek számított, tömör hang vételű Szentírás-kommentárjaiban az írás
allegorikus és szimbolikus jelentését igyekezett kidomborítani. Nem Origenész találmánya
ez a megközelítés - Philón alexandriai zsidó filozófus nyomdokain járt, aki
csaknem ugyanabban az időben élt, mint Krisztus -, de mind elődeihez, mind
utódaihoz képest Origenész élt a legteljesebb módon ezzel a módszerrel.
Bátran kijelenthetjük, ha Origenész
univerzális üdvösség fogalma és allegorikus Biblia-magyarázatai sokkal nagyobb
teret kaptak volna a későbbi teológiai gondolkodásban, akkor a
kereszténység az őt ért támadások jelentős részét megelőzhette volna. A
mai keresztény tanítás két kényes és feszültséget teremtő ponton kapcsolódik Origenészhez.
Mindenekelőtt a földön elkövetett bűnökért járó örökké tartó szenvedés a
pokolban,ami hihetetlenül könyörtelennek és igazságtalannak hangzik. Origenésznek
sikerül tompítania a végső isteni harag kíméletlenségét azzal, hogy állítja,
végül mindenkinek megvan a lehetősége az üdvösségre.' Másodszor
pedig Origenész allegorikus technikája megszabadít attól, hogy szó szerint
kelljen venni a Bibliát. Enélkül vagy fundamentalisták módjára ragaszkodnunk
kell a szövegek minden kritikát nélkülöző, megkérdőjelezhetetlen igazához, vagy
mint a modernisták teszik, elfogadjuk, hogy a Biblia igazi jelentése
nem több a szöveg szó szerinti olvasatánál. Utóbbi esetben viszont azt
is el kell fogadnunk, hogy a Biblia egész egyszerűen a tények köntösébe
öltöztetett mesék gyűjteménye. Ha az egyház nem fordult volna el a VI. században
Origenésztől, az egyházatya ma komoly segítséget nyújthatna neki a modern kori
vádakkal szemben.
Folyt.köv.