2012. július 15., vasárnap

Gnoszticizmus


Richard Smoley.
Tiltott hit
A gnoszticizmus öröksége - Az evangéliumoktól a Da Vinci kódig
Szemelvények
 
Nag Hammadi-i szövegek

A múlt század során a Közel-Kelet különféle régészeti lelőhelyeiről több gnosztikus szöveg is előkerült. A legnevezetesebb felfedezés 1945-ben az egyiptomi Nag Hammadiban történt. Két földműves, akik épp a földjüket trágyázták, egy régi szövegeket rejtő föld alatti kamrára bukkant. A szövegek nagy része korábban teljesen ismeretlen volt, és alapvetően új megvilágításba helyezték a gnosztikus tanításokra vonatkozó ismereteinket. A felfedezés olyan horderejűnek bizonyult, hogy javarészt ennek tulajdonítható a gnoszticizmus iránti érdeklődés modern kori fellángolása. A Nag Hammadi-i szövegek más-más korban, több szerző tollából születtek, s egy sor gnosztikus szekta és tanító nézeteiről adnak leírást. A leletek felbecsülhetetlen értéke abban áll, hogy közvetlen rálátást biztosítanak a gnosztikus tradícióra, amelyet eddig szinte kizárólag csak ellenfeleiken keresztül tanulmányozhattunk.
Melyik is az első evangélium?
A Nag Hammadi-i szövegek talán legizgalmasabb darabja a titokzatos Tamás evangéliuma.
Nagyon rövid - kritikai kiadása mindössze alig tizenkét oldal - iromány, de az összes dokumentum közül ez kapta a legtöbb figyelmet.
Ezt részben annak köszönheti, hogy bár sosem kapott helyet az Újszövetségkönyvei között, minden bizonnyal régebbi a kánoni evangéliumoknál. A Tamás-evangélium korát nehéz meghatározni. A kutatók többsége az alapján, hogy gnosztikus irat, a Kr. u. II. századközepére datálja. De ez az érvelés csak annak a feltételezésnek a tükrében helytálló, hogy a gnoszticizmus a II. századot megelőzően még nem létezett. Viszont ha a Tamás-evangélium ennél régebben született, akkor a kutatóknak korábbi időre, az I. századba kell csúsztatniuk a gnoszticizmus keletkezését. S minden okunk megvan azt hinni, hogy az evangélium már a II. századot megelőzően is létezett. A legjelentősebb érv, ami emellett szól, maga az evangéliumformája. Nincs benne történeti elbeszélés, és hiányzik belőle a narratív felvezetés és befejezés. Gyakorlatilag egy mondásgyűjtemény, amely példabeszédekből és bölcs kijelentésekből áll. Annak a kinyilvánítása, hogy „ezek a titkos igék, amiket Jézus, az Elő mondott", csak a szöveg nyitósorában olvasható. Figyelemre méltó, hogy Tamás evangéliuma mennyire hasonlít azokra a korai mondásgyűjteményekre, amelyek létezését az újszövetségi biblikus kutatók a kánoni evangéliumok között kimutatott párhuzamok és eltérések alapján már hosszú ideje feltételezik. A legközismertebb hipotetikus mondásgyűjteményt Q szövegnek nevezték el (a német Quelle, azaz „forrás" szó nyomán). A Q szöveggyűjteményt mind a mai napig nem találták meg, és lehet, hogy erre a jövőben sem kerül sor. A Máté és Lukács közti hasonlóságokat és különbségeket vizsgálva a kutatók csak következtetni tudnak arra, hogy milyenlehetett a Q szöveg, amely minden bizonnyal közös forrásául szolgált Máténak és Lukácsnak. Tamás evangéliuma nem azonos a Q szöveggel. De az irodalmi formát tekintve a két dokumentum között óriási a hasonlóság. A Tamás-evangélium is lecsupaszított mondásgyűjtemény, sokkal kezdetlegesebb, mint a négy újszövetségi, narratívrendszerbe szerkesztett evangélium. A kutatók túlnyomórészt azon a véleményen vannak, hogy az egyszerűbb szöveg egyben a régebbi, mert a szövegek irodalmi díszítése és kiegészítése a későbbi verziók sajátossága. A kezdeti változatokban hiányoznak ezek az elemek. Vegyük például az apokrif Jakab-ősevangéliumot, amely Krisztus születéséről és gyermekéveiről szól.(Mellesleg ebből eredeztethető Mária szeplőtelenségének gondolata.) Az ősevangélium sokkal csiszoltabb, Krisztus születéstörténete alaposabb, mint Máténál vagy Lukácsnál. De más részletek is arra mutatnak, hogy Jakab ősevangéliuma Máté és Lukács szövegein alapul. Szabatosabban fogalmazva, az ősevangélium nem lehet régebbi a másik kettőnél; nagy általánosságban úgy számítják, hogy Kr. u. 150 körül keletkezett.
Tamás evangéliuma nem olyan, mint ezek az apokrif iratok. Nem a kánoni evangéliumokból építkezik, sokkal fejletlenebb azoknál, ezen felül az irodalmi formája alapján a kutatók régóta úgy gondolják, hogy ez a legkorábbi, birtokunkban levő dokumentum, amely Jézusról szól. Ezek alapján néhány újszövetségi biblikus kutató már olyan messzire ment, hogy az „ötödik evangélium" elnevezéssel illette a mondásgyűjteményt. A Tamás-evangélium akár Kr. u. 50 körül is íródhatott, Máté, Márk, Lukács és János írásait a kutatás általában 70 és 100 közé helyezi. 
Ha így áll a dolog, akkor ez igen problematikus lehet azoknak, akik úgy hiszik, hogy Jézus a kereszténység hitletéteményét tanította. Értem alattuk a meghatározó keresztény felekezeteket, úgymint a katolikusokat, ortodoxokat és protestánsokat. Tamás evangéliuma nem úgy mutatja be Jézust, mintha Isten emberré lett fia volna, aki elveszi a világ bűneit, vagy mintha a Szentháromság második személye lenne. Igazából véve Jézus semmilyen isteni eredetre vagy tekintélyre nem tart igényt. A szöveg egy bizonyos pontján megkérdezi a tanítványait, hogy mit tartanak felőle. Péter azt válaszolja, hogy Jézus olyan, mint egy igaz angyal, Máté szerint pedig mint egy  bölcs filozófus. Tamás a következő vallomást teszi: „Mester,ajkam nem tudja kimondani, kihez hasonlítasz."
Jézus megfeddi Tamást, mondván: „Én nem vagyok a Mestered, mert megittasodtál és megmámorosodtál a szökellő forrástól, amit én mértem." Jézus reakciója távol áll attól, hogy isteni mibenlétet követeljen magának. Sőt még azzal is szembeszáll, hogy a szerfelett megtisztelőnek számító „Mester" titulust ruházzák rá. Mi több, a Tamás-evangélium
sehol sem nevezi Jézust „Krisztusnak" - a görög kifejezés a héber Messiab, vagyis „felkent" megfelelője. Ezek a megállapítások további adalékul szolgálnak az evangélium korai keletkezése mellett. Attól fogva, hogy az élő emlékezet fakulni látszik, adott körülmények hatására Jézus karizmatikus alakja rangban és tekintélyben kezd növekedni. Mígnem végül isteni vagy félisteni státuszba emelkedik. (Napjainkban ugyanez a folyamat játszódik le Mao Ce-tunggal Kínában, vagy akár Elvis Presley- vel az Egyesült Államokban.) Jézus istenségének hit igazságát majd csak a niceai zsinaton öntik dogmatikus formába, amit Constantinus császár hívott össze 325-ben.
Éppolyan fontos szempont a tanítás alaki formája, ahogyan Jézus előadja a mondandóját. A szövegben található jézusi mondások jelentős része nagyon hasonlít az újszövetségi evangéliumok érintett szakaszaira. De a kánoni szakaszok korántsem olyan rejtélyesek, mint a Tamás-evangéliumban: a„Legyetek átmenők!"{Tamás evangéliuma, 42) „Tüzet dobtam a világra; és íme, megőrzöm azt, míg fel nem lobban." (10) „Amikor látjátok azt, aki nem asszonytól született, boruljatok előtte arcra és imádjátok őt. Ő a ti atyátok." (15) A legszembeszökőbb kijelentést azonban rögtön az evangélium elején olvashatjuk: „Aki ezen igék értelmét megtalálja, nem ízleli meg a halált." (1)
Ezekre a jellegzetességekre való tekintettel sorolják a kutatók Tamás evangéliumát a gnosztikus iratok közé. Lényegében ez a különbség a gnoszticizmus és a hagyományos kereszténység között. „Aki ezen igék értelmét megtalálja, nem ízleli meg a halált." Amit Tamás evangéliuma sarkalatosnak tart, az nem a bűn, a bűnbánat vagy a megváltás, hanem a titokzatos, misztikus megvilágosodás, ami valamilyen formában benne rejlik a sorokban. A szövegben szereplő jézusi mondások koanszerűek, vagyis azokhoz a megválaszolhatatlannak tűnő talányokhoz hasonlatosak, amikkel a zen mesterek oktatták tanítványaikat annak érdekében, hogy a fiatalok túllépjék a mindennapos gondolkodás rendjét. A mondások célja nem információközvetítés, hanem a szellem éberségének felszabadítása. A gnoszticizmus ugyanis nem megváltást akar adni, hanem megvilágosodást.
Bizonyára ez volt az elsőrendű oka annak, hogy a kereszténység megtagadta a gnoszticizmust. A megvilágosodás túlkomplikált, sikere bizonytalan, és ilyenformán nem szolgálhat egy tömegeket megmozgató vallás fundamentumául. Mennyivel könnyebb a bűn vagy a fenyegető isteni harag büntetésének vagy kiengesztelésének fényében láttatni a világot! Jellemző hozzáállás ez az antik pogány érában, ami hajszál pontosan ilyen képlet szerint értelmezte az isteneit. Milyen ember volt Tamás? Nem sokat tudunk róla. A neve arámul „ikret" jelent, ami önmagában elég semmitmondó. Többen amellett érvelnek, hogy ő volt Jézus ikertestvére, vagy legalábbis annyira hasonlított Jézusra, hogy akár ikreknek is tűnhettek. Valószínű, hogy Tamás neve egyszerűen arra utal, hogy volt egy számunkra ismeretlen ikertestvére, és ilyenformán becézték. Tamás legismertebb bibliai jelenete János evangéliumában szerepel, ahol is kételkedésének ad hangot Krisztus feltámadását illetően, és kijelenti, hogy csak a saját szemének hajlandó hinni (Jn 20:24-29). Azonban a kutatók véleménye megoszlik a leírás történeti hitelességét illetően. Többek véleménye szerint nem valós eseményről van szó, hanem a részlet igazából véve egy polemikus érv a Tamásnak hitelt adó gnosztikusokkal szemben, akik tagadták Krisztus szenvedését és testi halálát.
Ezeken a csak nagy körvonalakban vázolt részleteken túlmenően a kutatók úgy vélik, hogy Tamás feltehetőleg Szíriában hirdette az igét, ahol évszázadokon keresztül tisztelték a keresztények (alighanem az evangéliuma is itt keletkezett). Gyaníthatóan később egészen Indiáig eljutott. Az indiai keresztény közösség gyökerei hallatlanul régiek, és eredetüket Tamás igehirdetésére vezetik vissza. Tamás tehát a keleti világban hagyott nyomot, ahol a misztikus megvilágosodás tana sokkal inkább találhatott kedvező otthonra, mint a racionális görögök vagy a keményfejű rómaiak között.
...
 
Egy apokrif irat megőrizte Simonnak, a mágusnak, Péterrel folytatott vitáját, amelyben Simon a következő, roppant leleplező ki jelentést teszi: „De te... folyton befogod a füledet, hogy ne mocskolja be az istenkáromlás, és megfutamodsz, mert nincs semmilyen válaszod; de az esztelen nép veled ért egyet, és szeretettel jönnek hozzád, mert olyasmit tanítasz nekik, amit ismernek, de rám átkot szórnak, mert amit én hirdetek, az új, és olyat még nem hallottak.
...

A fenti részlet rávilágít arra a tényezőre, amely talán a legélesebben húzza meg a határt a gnosztikusok és az őskatolikusok között. A gnosztikusok sosem akarták leegyszerűsíteni a tanításukat; mindig is tudták, hogy bonyolult dolgokról beszélnek, ami nem a tömegeknek szól. Ezzel ellentétben Péter és utódai olyasfajta tanokat hirdettek, amelyeket csaknem mindenki el tudott fogadni; különös tekintettel arra, hogy a tanításuk jól illeszkedett a bűn és áldozat fogalmaihoz. A bűn és áldozat tárgyköre - mélyen beágyazódva a köztudatba - széles körben ismert volt az egész antik világban. Ez a hozzáállás kulcsszerepet játszott a katolikus kereszténység diadalában.
Valentinosz a lét három fokozatáról beszél: az „égről",a szellem birodalmáról; a „lélekről" vagy a pszichéről, ami a szellemtől függő középső szint; és végül a „testről", ami a lélekből kiáradó fizikai forma. A szellemet felülmúló „felsőbb rétegek" szolgálnak Isten lakhelyéül. A valóság ilyetén ábrázolása számtalan formában jelenik meg a nyugati ezoterikus gondolkodásban, és nem csupán agnoszticizmusban, de a keresztény ezoterikában és a zsidókabbalában is. Eltekintve a gyakran tapasztalt eszmei különbségektől, a szimbolikus nyelvezet meglepően konzisztens maradt az azóta eltelt hosszú idő folyamán. Valójában jórészt ez a fajta szimbolikus állandóság teszi lehetővé, hogy megértsük agnosztikusok szavait, és azt, hogy milyen empirikus tényezőket rendeltek a mondandóhoz. A lélek és a szellem közti különbségtétel túlzottan elvontnak és érthetetlennek tűnhet, de nem a gnosztikusoknak. A mai ember szemében alig számítanak többnek ezek a szavak néhány nehezen kibogozható gondolatnál, de a korai kereszténység idején a lélek és a szellem megkülönböztetése döntő jelentőségű volt. A gnosztikusok és a korai keresztények értelmezésében a lélek az ember mentális és érzelmi összetettségének, belső életének hordozója volt. A modern nyelvekben a legközelebbi fogalom, amely ugyanezt a jelentéstartalmat hivatott kifejezni, a „psziché" - ugyanakkor némi komplikációt jelent, hogy a legtöbb újszövetségi fordításban szereplő lélek kifejezés a görög pszübé terminust takarja. Ezzel szemben a szellem a tiszta tudat, Önmagam, az igazi „Én" - amit más vallások olyan elnevezéssel jelölnek, mint az „atman" vagy a„Buddha-természet".
Valentinosznak egyetlen munkája létezik, amelynek fennmaradt a címe: A három természetről. A művet citáló antik szerző szerint Valentinosz ezen írása tartalmazza az első okfejtést az Atyáról, a Fiúról és a Szentlélekről, mint a Szentháromságszemélyeiről. Már önmagában ez a tény is bizonyítja, hogy milyen bonyolult és ellentmondásos a kereszténység eredetének kérdésköre. A szentháromságtant - az ortodox kereszténység sarokkövét - elsőként egy úgynevezett eretnek öntötte szavakba.
...
 
Nem könnyű megállapítani, hogy ezekből az adatokból mennyi az igazság, gyakorta ellentmondanak egymásnak. Például amíg az egyik tradíció azt állítja, hogy János Kerinthosz ellenében írta meg az evangéliumát, addig a másik amellett kardoskodik, hogy az evangélium magától Kerinthosztól származik. Olyan sok információ veszett el, és a fennmaradt ismeretanyag jelentős részét is annyira megváltoztatták különféle, aktuális igényektől vezérelve, hogy meg kell elégednünk azzal, hogy csak nagy körvonalakban tájékozódhatunk a gnosztikus tanítók tevékenységét illetően.
...


Mária Magdolna, Krisztus hitvestársa

 A gnosztikus kontextusban gyakran megjelenő egyik személy Mária Magdolna, a katolikus vallásosság egyik jól ismert figurája: „a házasságtörő asszony", a bűnbánó prostituált, aki illatos olajjal kente be, és a hajával törölte meg Jézus lábait. Ellentétben az apostolokkal, akik Jézus letartóztatását követően azonnal elhagyták a várost, ő maradt, és Jézus anyjával, valamint több más asszonnyal, akik követték a Mestert, ott állt a keresztfa tövében. Amikor húsvét reggelén a sírhelyhez ment, elsőként fedezte fel, hogy Jézus feltámadt. Mária Magdolna ilyesforma ábrázolása megszámlálhatatlan műalkotást inspirált, s a neve még az angol nyelv szókincsében is helyet kapott: a magdalen, a „megtért prostituált" régies formája; valamint a maudlin, a „könnyfakasztóan érzelmes", utalva arra, hogy Mária Magdolna a saját hajával törölte meg Jézus lábait. Az evangéliumokban szereplő különböző leírások alapján évszázadokon keresztül úgy hitték, hogy pontos a Mária Magdolnáról alkotott kép. De az újabb keletű felfedezések arra engednek következtetni, hogy több központi részletében hibádzik a történet. Először is, semmi okunk nincs rá, hogy Mária Magdolnát a Jn 8:l-12-ben leírt „házasságtörő asszonnyal" azonosítsuk.
Az asszony neve nincs megemlítve, és sem itt, sem másutt sem kapcsolódik Mária Magdolna személyéhez. Kettőjük azonosítása teljesen önkényes. Nagy Szent Gergely pápa volt az első a VI. században, akinél felmerült ez az összefüggés. Ami a kérdést illeti, minden bizonnyal Mária „kente meg az Urat olajjal és törölte meg a lábát a hajával. Az ő testvére, Lázár volta beteg". (Jn 11:2) Amint a szöveg is mutatja, az evangéliumszámára magától értetődő, hogy Mária, Márta és Lázár testvére volt az a nő, aki bekente Jézus lábait. A másik Mária Jézusanyja, és a harmadik Mária pedig Mária Magdolna. A harmadik Mária, vagyis Mária Magdolna alakját elég visszafogottan ábrázolják a kánoni evangéliumok. Ő is ott volt az asszonyok csoportjával, akik „messziről nézték, mi történik", mikor Jézust keresztre feszítették (Mk 15:40), és ő volt az első, aki szemtől szemben látta a feltámadott Krisztust (Jn 20:14-15). Fejtöréstokoz, hogy az egyetlen dolog, amit megtudunk még róla az evangéliumokból, hogy Jézus kiűzte belőle „a hét ördögöt"(Mk 16:9, Lk 8:2). De az ördögűzés lefolyásáról már nem esik szó. Ha az apokrif írások felé fordulunk - különösen a gnosztikus vonatkozású iratok esetében -, egészen más történetbe botlunk. Ezekben a szövegekben Mária Magdolna Jézus egyik tanítványaként jelenik meg, aki egyenrangú a férfi tanítványokkal, hacsak nem fontosabb náluk. A gnosztikus Beszélgetés a Megváltóval 
című írás úgy ábrázolja, hogy ő „az asszony,aki ismerte a Mindenséget". Egy másik gnosztikus szöveg,a Pisztisz Szófia, a „Hit (és) Bölcsesség" a következőképpen interpretálja Jézusnak Mária Magdolnához intézett szavait: „te az vagy, akinek a szíve közelebb van a Mennyek királyságához, mint a fivéreidé."
A legmarkánsabban az alábbi, a Fülöp evangéliumában olvasható részlet fogalmaz: 
-          A [Megváltó] párja Mária Magdolna. [De Krisztus] jobban szerette őt [valamennyi] tanítványánál, és [gyakran] [szájon]csókolta. A többi [tanítvány megsértődött] emiatt. [Rosszallásuknak hangot adva] azt mondták neki: „Miért szereted őt jobban valamennyiünknél?" A Megváltó felelvén nekik, ezt mondta: „Miért, nem szeretlek titeket is ugyanúgy, mint őt szeretem?"
A válasz alighanem világos. Ugyanebben a szövegben egy más helyen ez olvasható: „hárman voltak, akik mindig az Úr nyomában jártak: Mária, az anyja, nőtestvére és Magdolna. Magdolna volt az egyetlen, akit az Úr társának neveztek. Mindhármukat, az anyját, a nő testvérét és a társát Máriának hívták." A dokumentum igyekszik tisztázni a különböző, Mária nevű asszonyok személyazonosságát. Ez az oka annak, hogy az evangélium születését, amely minden kétséget kizáróan igen késői munka, a III. század második felére helyezik a kutatók. Mária Magdolna Jézus „társa"- a kifejezés burkoltan sejteti a közöttük levő intim viszonyt, amit a fentebbi részlet is alátámaszt. 
A katolikus hagiográfiákban elénk táruló bűnbánó prostituált ábrázolásával szöges ellentétben áll az a mód, ahogy agnosztikus iratokban jelenik meg Mária Magdolna. A gnosztikus irodalomban Mária Magdolna mentes minden erkölcsi szégyenfolttól. Jelentőségének legalább ugyanakkora a súlya, minta férfi apostoloknak, de szellemi megvilágosodása felülmúlja a többiekét. Jézus „társa", és feltehetően egyben a felesége is. Hogyan történhetett meg, hogy Mária Magdolna elvesztette kiemelkedő szerepét? Elaine Pagels The Gnostic Gospels című jól ismert könyvében arra emlékeztet, hogy Mária Magdolna jelentőségének csökkentése a kora keresztény egyházra jellemzően a nők alárendelt helyzetét tükrözi. A kezdeti megítélés, amely egyenlőnek tekintette a férfiakkal, fokozatosan megkopott, mígnem Mária Magdolnából másodrendű személy lett. Elvették tőle azt a többlet tekintélyt, ami a férfiak fölé emelte, és apostoli szerepétől is megfosztották. Ezek a változtatások magyarázzák azt, hogy Mária Magdolna alakja a keresztény hitvilág hátterébe került.
Hogyan értsük hát azokat a heterogén és ellentmondásos beszámolókat, amelyek arról az asszonyról szólnak, akit ott találunk Krisztus legelső és leghűségesebb követői között? Lépjünk bár túl az ex-prostituált ismerős képén, még mindig maradnak megválaszolásra váró részletek. A legrégebbi leírásokat a kánoni evangéliumokban találhatjuk meg, jóllehet nem sok gondot fordítanak Mária Magdolnára. De mégis nagyon valószínű, hogy ezek járnak a legközelebb a konkrét igazsághoz. Az apokrif iratok, mint Fülöp evangéliuma és a Pisztisz Szófia tanúsítják, hogy a gnosztikus csoportok körében Mária Magdolna kapta a legnagyobb megbecsülést. De korban olyan nagy idő választja el ezeket az iratokat a történeti eseménytől, hogy nehéz megmondani, mennyi az igazság ezekben a hivatkozásokban. Biztos, hogy valamit megőriztek a Mária Magdolnával kapcsolatos eredeti szájhagyományból, de nem rendelkezünk olyan módszerrel, amivel igazolhatnánk a szájhagyomány hitelességét. Az előző generáció tanúja volt annak a megújuló érdeklődésnek, amely Mária Magdolna alakja köré fókuszálódott. Ennek a figyelemnek köszönheti a létét két népszerű mű: a Szent vér, szent Grál  Henry Lincolntól, Michael Baigent-től és Richárd Leightől [magyarul Az abbé titka címen jelent meg - a szerk.], és Dan Brown bombasztikus regénye, A DaVinci-kód.
A 9. fejezetben részletesen foglalkozom ezek elemzésével, most engedjék meg, hogy csupán annyit áruljak el, hogy Mária Magdolna erőteljes, de megfoghatatlan alakjának ismételt felfedezése és rehabilitációja ékes bizonyítéka korunk spirituális változásainak. Miközben a nők társadalmi egyenjogúságával a régi keresztény nőideál lassan az enyészeté lesz, addig Szűz Mária kultusza még mindig hatalmas méretekben jellemzi korunkat -ahogy ezt a Mária-jelenések is illusztrálják. De a Boldogságos Szűz már egyre kevésbé és kevésbé tölti be a nőideál szerepét a keresztény asszonyok körében. A katolicizmus és az ortodoxia példatárának engedelmes és alázatos szüze már csak egészen szűk mezsgye mentén tud hatást gyakorolni a mai nemi liberalizmushoz szokott nőkre, akik fej-fej mellett kívánnak haladni a férfiakkal. Mária Magdolna erkölcsi igazolása, hogy Jézushitvestársa - vagy felesége -, és az a tényező, hogy egyenlő volt- ha nem különb - az apostolokkal, sokkal jobban integrálható a modern kori törekvésekbe. Ne úgy értsük ezt, hogy Mária Magdolna a mai szociális elvárásoknak köszönheti revideált képét, hanem úgy, hogy Mária Magdolna személye és szerepe kiváló mintája a mai követelményeknek. 
Végezetül pedig, Mária Magdolna történetét át- meg átszövik azok a legendás és hivatkozásszerű vékony szálak, amelyek legtöbbje sokkal inkább arról a korszellemről ad felvilágosítást, amely fiktív asszonyképével vonta be a történeti Mária Magdolna alakját. Akkor mi az, amit tévedés nélkül elmondhatunk róla? A kánoni evangéliumok alapján csupán két dolgot, amit Márk a 16:9-ben így foglal össze: „Miután [Jézus] a hételső napjának reggelén feltámad, először Mária Magdolnának  jelent meg, akiből a hét ördögöt kiűzte."

Ez a két információ - miszerint Krisztus először neki jelent meg, valamint hogy kiűzte belőle a hét ördögöt - nem függ össze túlságosan. De annak a szimbolikus nyelvnek az értelmében, amely égisze alatt a Bibliát írták, az ezoterikus kereszténység mindig tisztában volt a jelentésével. A hetes szám kulcsfontosságú. Ismeretes az az ősi kozmológia, amely szerint a földet hét szféra veszi körül. A szférákat hét égitest uralja: a Hold, a Merkúr, a Vénusz, a Nap, a Mars, a Jupiter és a Szaturnusz. A régi ezoterikus tradíciók – ideértve a gnoszticizmust is - úgy magyarázták, hogy a hét égitest spirituális energiái a mennyei birodalmakat felügyelő rosszindulatú kapuőrökben öltenek testet, akik arra törekszenek, hogy a földhöz láncolják az emberiséget. Ok az Ef 6:12-ben említett „sötét világnak kormányzói". Mint a következő fejezetben látni fogjuk, úgy képzelték el a lélek megszabadulását, hogy a lélek áttörve a hét szférát felemelkedik, és lefejti magáról a rosszindulatú planetáris erők bilincseit. így akinek sikerül megszabadulni ezektől az erőktől, úgy is mondhatjuk, hogy kiűzetett belőle a „hét ördög". A szöveg képes beszéde alapján, amit az evangélium a feltámadást szimbolizálva a lélek „második születésének" mond, mindenekelőtt olyan eseményről van szó, amikor valaki túllép az égitestek befolyásán. Ezzel szinonim az a megfogalmazás, hogy kiűzetik belőle a „hét ördög". Ha ez igaz, máris könnyebb megmagyarázni, hogy a korai kereszténység ortodox és heterodox ága miért értékelte egyformán olyan nagyra Mária Magdolnát. Minden valószínűség szerint Mária Magdolnának semmi köze a jó útra tért prostituálthoz, sem ahhoz az asszonyhoz, aki „alabástromedényben illatos olajat hozott", s bekente vele Krisztus lábait. Viszont a gnosztikus iratok közel járnak a valósághoz, amikor úgy tanúskodnak mellette, hogy Krisztus tanítványai közül ő értette meg legjobban és legmélyebben azokat az igazságokat, amiket Jézus megpróbált átadni. Talán ezért mondta neki Jézus: „te az vagy, akinek a szíve közelebb van a Mennyek királyságához, mint a fivéreidé.

Vélemény: létezik többféle elgondolás arra nézve, hogy Magdolna valóban Krisztus párja lett volna, találhatóak ugyanis utalások arra hogy Magdolna és Szent János voltak egy pár, egészen addig amíg követőjévé nem váltak. Emellett számomra valószínűbb hogy Krisztus nem vállalt volna fel párkapcsolatot, tekintettel arra hogy tudatosan készült a messiás szerepre ennek semmi értelme nem lett volna.


...

Az elveszett egyiptomi vallás
Habár a Poimandrészben megfogalmazott mítosz kissé idegennek és bizarrnak tűnik, bizonyos szempontból mégis egészen ismerős. Adott egy isteni atya, aki fiút nemz, akit szeret; a fiú alászáll az anyagi világba, ahol csapdába esik, és szabályszerűen meg kell vívnia az ellenséges kozmikus erőkkel, ha ki akar szabadulni a kelepcéből. Ezek a részletek arra mutatnak rá, hogy a Poimandrész a többi hermetikus szöveggel egyetemben hidat képez az ősi egyiptomi vallás és a gnoszticizmus, valamint az ezoterikus kereszténység között. Kétségtelenül ezzel az elmélettel is vannak problémák. A legfajsúlyosabb, hogy a Corpus Hermeticum tanítása alig emlékeztet az egyiptológusok interpretációjában megismert vallásra - aprólékos gonddal bebalzsamozott holttestek; félig ember, félig állat istenek; a Nílus évenkénti áradását biztosító szertartások vallása. A régészeti leletek, amelyek alig több mint háromezer évesek, azt bizonyítják, hogy az egyiptomi vallás valóban olyan volt, amilyennek a kutatók képzelik el, és nem valamiféle hermetikus tanok gyűjteménye, amik Egyiptom „dicső tettei" mögött húzódnak. Egyáltalán léteztek Egyiptomban olyan ezoterikus tanok, amelyekről a Corpus Hermeticum számot ad, és amelyekről nincs egyéb információnk? Van egy bizonyítékunk, ami ezt igazolja. A hermetikus szövegekben szó esik a reinkarnációról (más néven  metempszichózis vagy lélekvándorlás). …

A hermetikus szövegekben is visszaköszön a reinkarnáció tana, de mi a helyzet a kereszténységgel? Noha a legtöbb keresztény úgy hiszi, hogy a reinkarnáció tanítása teljesen idegen az általa képviselt vallásos meggyőződéstől, az igazság ennél némileg bonyolultabb. A III. században élt egyházatya, Origenész - akiről részletesebben később kívánok szólni jelen fejezetben - a hermetikus szövegekhez nagyon hasonlóan fejtette ki a nézeteit. Ezt írja: „A lélek mindaddig nem kényszerül arra, hogy egyesüljön a testtel, amíg a jósághoz ragaszkodik.[-]  De  amint a  gonoszság  felé  fordulnak  ezek a lelkek, elveszítik testetlenségüket, és elsőként emberi testbe kerülnek. Majd pedig ha esztelen szenvedélyek rabjává válnak, emberi életük megszabott idejének letelte után vadállatok testébe jutnak". Végül „még az érzékelés kegyes adományától is megfosztatnak", és növényi formában folytatódik a létük. Ez a mélypont, és innen indulva veheti kezdetét a lélek felemelkedése. Számos keresztény teológus hárította el vagy tette nevetség tárgyává a reinkarnáció tanát, de ami igazán meglepő, hogy maga az egyház explicite soha nem utasította el ezt a tanítást. Manapság gyakran kardoskodnak amellett, hogy a reinkarnációt márpedig elutasította az egyházszervezet. Vagy az I.niceai zsinaton 325-ben, vagy a II. konstantinápolyi zsinaton553-ban. De nincs kézzelfogható bizonyíték, hogy bármelyik zsinat is foglalkozott volna a kérdéssel; mindkét zsinat a Krisztus természetével kapcsolatos vitákra koncentrált. Ez a tévképzet Shirley MacLaine színésznőtől, egyben New Age-szerzőtől ered. Népszerű könyveiben tévesen interpretálja a zsinatok munkáját, ráadásul a félreértést tovább mélyíti azzal, hogy összekeveri a két zsinatot. …

Összegezve az ősi forrásokból kiolvasott információkat, a következő folyamat rajzolódik ki előttünk: Létezett Egyiptomban egy ezoterikus doktrína, amelynek része volt a reinkarnáció, a lélek halhatatlansága, és az a tanítás, miszerint a lélek alászáll a kötöttségek formájaként reprezentált anyagba. A tanítást nem vetették papírra, élőszóban adták tovább, és minden bizonnyal Püthagorasz is elbeszélés útján került az ismeretek  birtokába. Ezt követően Püthagorasszal a Kr. e. VI. században Görögországba került a tanítás. Éppen időben, hogy szellemi táplálékul szolgáljon az inspirációra éhes, születőfélben levő filozófiának. Püthagorasz gondolatai Platónra szálltak (emlékezzünk csak arra, hogy Ficino szerint Püthtagorasz és Platon is része az aurea catendnak, az aranyláncnak). A következő évszázadok során a tanok visszaáramlottak a görögöktől az egyiptomiakhoz, megteremtve ezzel a mediterráneum keleti medencéjének ezoterikus közkincsét. A tanítás itt, Egyiptomban élhette utolsó felvirágzását a hermetikus bölcselet formájában, amelyet végül a kereszténység szippantott magába. Ez utóbbiban a keresztény ezoterikusok és a kereszténység gnosztikus verziói játszottak kulcsfontosságú szerepet.

A keresztények ellenszere

Hogyan és mikor terjedtek át ezek a gondolatok a kereszténységre? Részben a gnoszticizmus révén, amelynek rokonsága a hermetikus tanítással ma már teljesen nyilvánvaló. Azonban ezek a gondolatok a maguk módján megtalálták az utat, hogy önállóan is beszüremkedjenek a kereszténységbe. Köszönhető ez főként két nagy egyházatyának, akik ugyan elutasították a gnoszticizmus egészét, de magát a gnózist megtartották - sok ezoterikus tanítással egyetemben. Ezen személyek egyike volt Alexandriai Kelemen. Hasonlóan a legtöbb korabeli egyházatyához, csak töredékes információink vannak az életéről. Noha az ideje java részét Alexandriában töltötte, feltehetően Athénban született Kr. u. 150 körül. Az írásos munkáiban fellelhető utalások alapján feltételezhetjük, hogy a pogány misztériumvallások beavatottja lehetett, amelyeket, úgy tűnik, jól ismert. Számtalan forrásból merítve kutatott a spirituális tudás után. Többször is hivatkozik hat „dicső és nevezetes férfiúra", akiknek nem ismeri a nevét, de akik - mint írja - „világos és eleven szavakkal" beszéltek. Az utolsót ezen férfiak közül, aki „első volt a hatalomban", általában Pantainosszal, az alexandriai kateketikai iskola vezetőjével azonosítják. Kelemen megkeresztelkedett és Pantainosz után végül ő vette át az iskola irányítását. Úgy tűnik, Kr. u. 202-ben, a Septimius Severus római császár nevéhez fűződő keresztényüldözés idején elhagyta Alexandriát. Az utolsó, Kelemennel kapcsolatos információnk 211-ből származik, amikor egy levelet továbbított Alexandrosztól, a későbbi jeruzsálemi püspöktől az antiochiai egyház részére. Kelemen halálának időpontját általában Kr. u. 215 tájára helyezik. Kelemen szerencsés író abból a szempontból, hogy sok munkája fennmaradt. Köztük van a Nevelő című kézikönyv, a keresztény mindennapok útmutatója, és a Ki lehet az a gazdag, aki üdvözül? című rövid tanulmány, amelyben megnyugtatja a jómódú híveket, hogy a gazdagságot bíráló keresztény kritikája nem azt jelenti, hogy mindenestül le kell számolniuk a vagyonukkal. S nem utolsósorban a rendkívül sommás Sztromateisz (illetve Sztromata, azaz „Szőnyegek" vagy „Különféle írások"), ami behatóan foglalkozik a gnózis és a keresztény hit viszonyával. Az újszövetségi tudomány egyik legérdekesebb jelenkori felfedezése az a korábban ismeretlen levéltöredék, amelynek szerzője a szöveg alapján Kelemen. Morton Smith kutató fedezte fel a levelet 1958-ban a Jeruzsálem közeli Marszaba ortodox kolostorban. A levélben Kelemen elmondja, hogy miután Márk megírta Rómában az evangéliumát - amit mindenki ismer -, egy másik verziót készített, „egy sokkal szellemibb evangéliumot azok használatára, akik már tökéletessé váltak". A levél azzal folytatja, hogy az alexandriai egyházban egészen Kelemen idejéig megőrizték ezt a „sokkal szellemibb evangéliumot", mert egyébként senki sem tudna róla. Márk második evangéliuma eltér a jól ismert változattól. Egyrészt további történeteket is tartalmaz Jézus cselekedeteiről, másrészt, mint mondja, Jézusnak „bizonyos mondásait... amelyek értelmezése... a hallgatóságot el kellene vezetnie az igazság legbensőbb templomába, amelyet a hét [fátyol] rejt el". (A hét fátyol ugyanazt jelentheti, mint a „hét ördög" vagy a „hét kormányzó", amelyekről már beszéltem.) Kelemen levele néhány sort is citál a kérdéses evangéliumból. Az idézet egy elhunyt fiatalember feltámasztását beszéli el - több mint valószínű, hogy Lázárról van szó. Miután a férfi feltámadt a halálból, „Jézus megtanította Isten királyságának misztériumára".
Smith elemezte a levelet, és úgy tálalta, hogy a stílusjegyeit tekintve elegendő hasonlóságot mutat Kelemen más írásaival ahhoz, hogy hiteles legyen. A legérdekesebb talán, amikor Kelemen ezt írja: „az Úr hierofán tanítása." Erre nem találunk példát a kánoni evangéliumban; ez csak a beavatottaknak volt hozzáférhető. Kelemen hozzáteszi, hogy a karpokratiánusokként ismert, igen szabados viselkedésű gnosztikus szekta Márk titkos szövegeinek a félreértelmezéséből született. Nem lenne elég a könyv, hogy kifejtsem, milyen felkavaró vitákat váltott ki a levéltöredék. De hadd emlékeztessem önöket valamire. Az 1. fejezetben rámutattam arra az általánosan elfogadott tényre, miszerint Márk evangéliumának eredeti befejezése, amely a feltámadás utóhatásával foglalkozik, elveszett. Továbbá a kutatóknak régóta fejtörést okoz Márk szövegének egyenetlensége, az a szaggatottság, ahogy az elbeszélések követik egymást. Ezek a jellegzetességek arra engednek következtetni, hogy pontosan a fordítottja igaz, mint amit Kelemen állít: vagyis Márk először azt a szöveget írta meg, amely tartalmazta a titkos tanítást, majd később átszerkesztették - vagy maga Márk, vagy valaki más - az egyházi közízlés jegyében. Ha így történt, akkor az magyarázatul szolgálna a textus hiányosságaira és egyenetlenségére. …

Mint a többi egyházatya, Kelemen is elutasította a „hamis gnózist", ami - mint hangoztatta - rossz fényt vet az igaz gnózisra. Teológiai értelemben a legkritikusabb pont az volt, miszerint a gnosztikusok tagadták, hogy a Jézus által szerető Atyaként leírt Isten azonos az Ószövetség Istenével. Kelemen a gnosztikusok nemi életét is elítélte (vagy túl csapodárnak, vagy túl rigorózusnak tűntek a szemében), amiért azok megvetették a testet. Továbbá amiatt is kifogást emelt a gnosztikusok ellen, mert azok elutasították a Timóteusnak írt páli leveleket. (A mai kutatók annyiban egyetértenek a gnosztikusokkal, hogy ezeket a leveleket tévesen tulajdonították Pálnak.) A teológiai és morális viták hátterében volt még valami, ami tovább szította a feszültséget keresztények és gnosztikusok között. Egy sokkal inkább fundamentális, elkülönülésre alapot adó ok. Korábban már céloztam rá - és Kelemennél is felmerült -, hogy a keresztények a hitet fontosabbnak tartották a tudásnál. Ez az az esszenciális erejű különbség, ami végül az ortodox kereszténység és a gnoszticizmus szétválásához vezetett. Kelemen és úgyszólván a teljes ortodoxia számára a hitelőfeltétel: előbb higgy, aztán keresd a tudást. A gnosztikusok szemében a hit másodlagos volt; átmeneti hézagpótló, amíg meg nem találod a tudást - a közvetlen, élményszerű ismeret, ami a gnózis lényege. Kétségtelenül ez is a gnosztikusok sokat kárhoztatott önteltségének a számlájára írandó. Egyszerűen nem voltak hajlandók beérni a tudást megelőlegező hittel. Számukra a hit - akár hiszi, akár nem a tisztelt olvasó - tényleg nem volt több puszta állomásnál vagy egy kitérőnél. Egy átlagos hívő valóban úgy érezhette, hogy a gnosztikusok nagyon lekicsinylően bánnak a hittel. Ez a hozzáállás bizony sok mindent megmagyaráz a gnosztikus iskolák sorsát illetően. A gnosztikusok csak a saját tapasztalatukban bíztak, és ebben a kérdésben nem ismertek alkut. A saját tapasztalat kizárólagosságából fakadóan jól lehet kis különbségekkel, de más-más módon szemlélték a világegyetemet. Nem volt két olyan gnosztikus tanító, aki pontosan ugyanazokat a tanokat hangoztatta volna. Ugyanezen okból a szervezett hierarchia igénye fel sem merült, sőt csaknem kivitelezhetetlen lett volna. Mivel szellemi értékeiket nem akarták egyházszervezeti keretek közé helyezni, sem pedig hivatalos teológiai irányzathoz kötni, ezért nem hoztak létre olyan intézményrendszert, amely fel tudta volna venni a versenyt a szárnyait próbálgató katolikus egyházzal. így végül eltűntek.
Vélemény: véglegesen nem tűntek el, ezer évvel később a Kathar tanításokban újjáéled a gnózis lényege, még később bizony a reformáció is alapjai is ebből építkeznek.

A gnosztikusokkal való közös vonások ellenére Kelemen végül a hit útját választotta. Vagy talán Kelemen kettős játékot játszott? Amíg a közösségnek szóló írásaiban a hit elsődlegességét hangsúlyozta, addig a beavatottak körében más véleményen volt? Valószínűleg sosem kapunk választ erre a kérdésre. Mindenesetre Kelemen sosem vált kegyvesztetté a hierarchiaszemében. Kelement szentté avatták, és mind a mai napig a legnagyobb tiszteletnek örvendő egyházatyák között tartják számon - főleg a keleti ortodox egyházban.

A megtagadott Origenész

Órigenész, egy másik nagy alexandriai egyházatya nem volt olyan szerencsés, mint Kelemen. Talán ő volt a legnagyobb keresztény filozófus, bár a sorsa nem ezt tükrözi. Az ő nevével fémjelzett korszakot követően kegyvesztetté vált. Sokan voltak, akik gyanakvó vagy ellenséges tekintetek kereszttüzében éltek - mint Eckhart Mester, Sziénai Katalin vagy JacobBöhme -, de haláluk után az egyház elismerte a tevékenységüket. Ám Origenésszel és még néhány hozzá hasonló személlyel nem ez történt. Amíg élt, igazhitűnek tartották; csak később fordultak el tőle. Ez az oka annak, hogy nehezen rekonstruálható a tanítása. Nemcsak azért, mert számos munkája eltűnt, hanem mert a fennmaradt írásait is csak latin fordítások formájában ismerjük. A latin fordítók pedig alaposan kifehérítették az eredeti mondandót, hogy elfogadhatóbbá tegyék Origenészt a kortársaik előtt. Origenész Kr. u. 185 körül született, és Alexandriában nőtt fel - amely, mint láttuk a gnosztikus élet epicentruma.
Keresztény családban nevelkedett. Édesapja páratlan szellemi vezetőnek bizonyult. Nem csupán a keresztény irodalommal ismertette meg a fiát, hanem a pogány klasszikusokkal is. Ennek köszönhető, hogy az egyházatyák sorában messze Origenész rendelkezett a legnagyobb műveltséggel. 202-ben Septimius Severus császár keresztényüldözése során az apja vértanúhalált halt (Kelemen ugyanekkor menekült el Alexandriából), és Origenészre, mint legidősebb fiúra hárult a feladat, hogy gondoskodjon az apa nélkül maradt népes családról. Szerencsére akadt egy gazdag keresztény asszony, aki apártfogójává vált, és segítségével befejezhette a tanulmányait, így grammateuszként, vagyis a görög irodalom mestereként kezdett el tevékenykedni. Az ifjú Origenész a platonikus Ammóniosz Szakkasz keze alatt is tanult. Ammóniosz Szakkasz ünnepelt újplatonikus filozófus volt, Plótinosz egyik tanára. A kutatók feltételezik, hogy Origenész Kelemen előadásait is hallgatta, aki Origenész ifjúi évei alatt Alexandriában élt és oktatott. Jóllehet Origenész a fennmaradt műveiben sosem említi név szerint Kelement. A kezdetektől fogva két szálon haladt Origenész szellemi kitárulkozása. Egyrészt idejekorán tanúbizonyságát adta kimagasló intellektuális felkészültségének, másrészt olthatatlan hévvel fordult a hit felé. Krisztus követését - ahogy Máté írja,„végül van, aki a mennyek országáért önként mond le a házasságról" (Mt 19:12) - szó szerint vette. Ezért még kasztráltattais magát - amit később ugyan megbánt.Rögtön azután, hogy elvégezte az iskoláit és tanítani kezdett, egy igencsak tekintélyes vetélytárssal találta szembenmagát. Ellenlábasa Demetriosz, Alexandria püspöke volt. Amikor Origenész még csak az első előadásait tartotta, a püspök már akkor kiterjedt és jelentős hatalommal rendelkezett. Origenész nem engedte, hogy holmi püspök, aki pedagógiában és intelligenciában valószínűleg alulmaradt volna vele szemben, beleszóljon abba, mit és hogy tanítson. Nem meglepő, hogy Origenész helyzete egyre inkább tarthatatlanná vált Alexandriában, ezért 215 körül Rómába utazott, 231-ben az egyház elítélte (nem tudjuk, miért, valószínűleg nem pusztán teológiai okok miatt). Csupán ezt követően tért vissza Alexandriába. 234 körül a palesztinai tengerpartnál fekvő Caesareában telepedett le, és itt töltötte hátralevő életét.

,„végül van, aki a mennyek országáért önként mond le a házasságról" (Mt 19:12) –
Vélemény: ez apostol Szent Jánosra való utalás (szándékosan nem Evangélista Szent Jánost írtam, mert az evangélium nem lehet az ő műve, legfeljebb az általa teremtett iskola hagyománya, ennek ellenére az evangélium maga több autentikus elemet tartalmaz mint a szinoptikusok) aki lemondott Mária Magdolnával kötendő házasságáról hogy Krisztust követhesse. Tette ezt annak ellenére, hogy a nő akinek abban a korban felbontották az eljegyzését társadalmi szempontból kisemmizettnek kellett tekinteni, férjhez többé már nem mehetett.. Talán ez lehetett az oka annak, hogy Krisztus megkülönböztetett figyelemmel tisztelte meg Mária Magdolnát, és csak kettejüket, azaz őt és János (meg talán egy harmadikat, Nikodémuszt? – a források nem egyeznek) avatta be a legfelsőbb szentségekbe.      

249-ben robbant ki a Decius-féle keresztényüldözés, amely az addigi idők legviharosabb és legszisztematikusabb keresztényellenes hajszájának bizonyult. A császár a birodalom minden egyes polgárát (kivéve a zsidókat) arra kötelezte, hogy adja tanúbizonyságát a pogány istenek imádatának, és erről szerezzen írásos, bizonyító dokumentumot is. Origenészt letartóztatták, börtönbe vetették és megkínozták. Decius uralma nem sokáig tartott, ennek köszönhető, hogy Origenészt a császár halálát követően 251-ben szabadon bocsátották. De a megpróbáltatások annyira megtörték az egészségét, hogy valamivel több mint egy év múlva meghalt. Origenész hírneve ugyanazt jelentette mind környezete, mind az utókor számára: rendkívüli szellemi felkészültséget és csodálatra méltó írói termékenységet. Az egyházatya Jeromos kétezerre becsüli Origenész szerzeményeit - ami igencsak óvatos becslés. Ezzel szemben egy régi forrás hatezer írásos műről beszél. Ez első hallásra abszurdnak tűnhet, de vegyük számításba, hogy a korpuszába beletartoznak a levelek és a prédikációk is. Másrészt az antik világban azt az írott anyagot nevezték „könyvnek", amely elfért egyetlen tekercsre - sokkal kisebb terjedelemről van tehát szó, mint a mai nyomtatott könyvek esetében. Még a legvisszafogottabb számítások szerint is roppant szapora szerző volt. Különféle anyagokból állaz életműve: találunk benne egy sor bibliakommentárt; de ott Az alapelvekről című értekezés is, ami a fennmaradt teológiai traktátusai közül a legjelentősebb; a Contra Celsum(Celsus ellen), egy válasz Celsus - akiről ma már szinte semmit nem tudunk - keresztényellenes vádjaira; a kivonatos Hexapla,
amely a héber és görög nyelvű Szentírás hat különböző változatát rendezi egymással párhuzamba. Akárcsak Kelemen, Origenész sem volt gnosztikus, és ő is elutasított számos gnosztikus tanítást. Érdekes, hogy Origenész esetében is az ószövetségi istenkép volt a választóvonal. Amint korábban láttuk, a gnosztikusok éles különbséget tettek az igaz és jóságos Isten, valamint az alsóbbrendű démiurgosz között; és utóbbit rendszerint a zsidó írások istenségével azonosították. …

De nem csak az „isteni személyek alárendeltsége" volt az egyetlen, ami Origenészt kiütötte a nyeregből. Volt még egy elgondolása, ami megbotránkoztatta a későbbi generációkat. Ezt a tanítást azóta „univerzalizmusnak" nevezzük - a tanítás szerint minden ember üdvözülhet (legalábbis a lehetősége megvan rá), még azok is, akik a pokolra kerültek. Origenész az lKor 15:28-ra hivatkozva: „Amint a Fiú Atyának való alávetésében az összes teremtmény tökéletes helyreállítása nyilvánul meg; hasonlóképpen, amikor arról van szó, hogy az ellenség Isten Fiának alávettetik, ezen az alávetettek üdvössége és azelveszettek megjavítása értendő".
Ez Origenész sokat kárhoztatott gondolata. Origenész más szempont alapján is indokoltnak tartja az univerzális üdvösséget. Ez abból a meggyőződéséből fakad, ahogy az isteni büntetés lényegét tekinti. Origenész szemében az isteni büntetés nem annyira fenyítés vagy megtorlás, mint inkább nevelő célzatú ítélet: „Egyeseket az első, másokat az azt követő, néhányukat pedig a legvégső időben javít meg és hoz helyre az angyali, majd a magasabb rendű erők gyámkodása, mely igen nagy és súlyos, fölöttébb hosszan tartó, több korszakon át zajló büntetések révén valósul meg."
Origenész még az ördögökre is kiterjeszti a megváltás lehetőségét. A klérusnak sokkal kényelmesebb volt elfogadni a „kénköves, tüzes tó" képét, ahol a gonosz „gyötrődni fog éjjel-nappal,örökkön-örökké". (Jel 20:10) így Origenész jóval szelídebb megfogalmazása, ahogy az utolsó ítéletről beszél, negatív visszhangra talált. Mi több, ezt is botlásként írták a számlájára. A végső lökést mégis a Szentírás-kommentárjai adták meg. Az egyházatyák közül Origenész ragaszkodott a legkevésbé a Biblia betű szerinti igazságához. Talán ifjúkori öncsonkításának élménye vezette arra, hogy roppant megfontolt legyen. Még Krisztus szavainak abszolút, rendíthetetlen voltát is óvatosan kezelte. S ami valóban különlegesnek számított, tömör hang vételű Szentírás-kommentárjaiban az írás allegorikus és szimbolikus jelentését igyekezett kidomborítani. Nem Origenész találmánya ez a megközelítés - Philón alexandriai zsidó filozófus nyomdokain járt, aki csaknem ugyanabban az időben élt, mint Krisztus -, de mind elődeihez, mind utódaihoz képest Origenész élt a legteljesebb módon ezzel a módszerrel.

Bátran kijelenthetjük, ha Origenész univerzális üdvösség fogalma és allegorikus Biblia-magyarázatai sokkal nagyobb teret kaptak  volna a későbbi teológiai gondolkodásban, akkor a kereszténység az őt ért támadások jelentős részét megelőzhette volna. A mai keresztény tanítás két kényes és feszültséget teremtő ponton kapcsolódik Origenészhez. Mindenekelőtt a földön elkövetett bűnökért járó örökké tartó szenvedés a pokolban,ami hihetetlenül könyörtelennek és igazságtalannak hangzik. Origenésznek sikerül tompítania a végső isteni harag kíméletlenségét azzal, hogy állítja, végül mindenkinek megvan a lehetősége az üdvösségre.' Másodszor pedig Origenész allegorikus technikája megszabadít attól, hogy szó szerint kelljen venni a Bibliát. Enélkül vagy fundamentalisták módjára ragaszkodnunk kell a szövegek minden kritikát nélkülöző, megkérdőjelezhetetlen igazához, vagy mint a modernisták teszik, elfogadjuk, hogy a Biblia igazi jelentése nem több a szöveg szó szerinti olvasatánál. Utóbbi esetben viszont azt is el kell fogadnunk, hogy a Biblia egész egyszerűen a tények köntösébe öltöztetett mesék gyűjteménye. Ha az egyház nem fordult volna el a VI. században Origenésztől, az egyházatya ma komoly segítséget nyújthatna neki a modern kori vádakkal szemben.

Folyt.köv.