1956 és a széthullott családok.

Még ma is érezhető nyoma van az elnyomásnak, még ma is sok család tudatában benne van, mit is adtak ők a hazáért.

Egy vagyok a sok közül, egy a tanúságtevők közül, mert már lehet beszélni róla, s nem csak hogy szabad, de kell is! A nagyapám élete végéig béklyót viselt, s tűrte mert tűrni kellett ha maradni akart ebben az országban, annak ellenére hogy sváb volt nem hagyta el, nem ment a könnyebb érvényesülést nyújtó nyugatra, hát valahonnan innen ered ez én magyarságom.

Az 1956-os forradalom üzenete minden korban intően figyelmeztet arra hogy figyeljünk a fiatalokra.

Az 1956-os forradalom bizony szabadságharc volt, mégpedig a javából. Sose feledjétek az ifjonti tenni akarásban rejlő hatalmas energiát, mikor minden veszni látszik, csak ők adhatnak reménységet. Most is mint minden korban ők hozhatják a változást, és miért is ne? A saját jövőjüket igyekeznek megteremteni, melyhez joguk is van.

Utolsó segélykérő üzenet a nyugati világhoz
http://www.youtube.com/watch?v=96VBZF8EwvI&feature=share

Nézzétek meg ezt a néhány perces videót és gondolkodjatok, vajon van mire várnunk a nyugattól?
A világ helyettünk Egyiptomot választotta, az orosz katonák jó része azt hitte oda mennek, de aztán végül itt kötöttek ki... A nagyapám pedig évekig börtönbe került, pusztán azért mert megengedte csavargyári munkásainak, hogy a pékek mellé álljanak amikor azok nem akarták odaadni az utolsó kenyeret is az oroszoknak. Harcoltak amivel csak lehetett mert fegyverük nem volt, sokan puszta kézzel álltak ki a fegyverekkel szemben! Addigra már egy hete volt, hogy az oroszok minden nap az összes kenyeret elvitték a Hajógyári szigetről, Budapest napok óta éhezett, a kenyérgyár előtt éjjel-nappal hosszú sorok álltak, bizony napokig!! Mi talán ezt fel sem tudjuk fogni!
Hogy a következő események miképpen zajlottak arról keveset tudok, amikor nagyapámat elvitték egy kis szolgálati lakásban éltek a szigeten, nagyanyám az akkor 5 éves édesapámmal és karon ülő nagynénémmel menekült, gyalog vágott neki a hosszú útnak Solymárra ahol mindkettejük szüleik éltek. Aztán évekig semmi hír a nagyapámról, s később szabadulása után sem beszélt arról soha mi történt vele odabent, de azt tudom hogy nagyanyám megijedt az első találkozáskor, egy emberi roncs állt vele szemben, nem volt 40 kiló, a haja kihullott, tele sebekkel...

Hivatalosan soha többé nem léphetett volna át szülőfaluja határát, nagyon ügyes kezű szakember volt, így nem tudták nélkülözni, de a gyárakban neki babér nem termett, mégis megtalálta a helyét, a szabadulás utáni első éveinek nehézségei után megalapította saját szövetkezetét, mely által gyártott termékeket a gyárak vásárolták, elképesztő ez a találékonyság ugye? Tudva hogy mindezt a semmiből hozta létre, hatalmas eredmény.    

Neki soha senki nem mondott még annyit sem hogy elnézést, rendszer-idegenként élt és úgy is halt meg! 
Soha senki sem akarta rehabilitálni, és ami igazán szomorú: nem csak Őt, hanem senki mást sem a csavargyári vagy pékgyári munkások közül, még azokat sem akik ott haltak meg.  

Hát ez az én nagyapám története, akire mindig büszke leszek!

Kérlek Ti se felejtsétek el őket, akármennyire más már a világ, akármennyire tűnik messzinek ÉRTÜNK TETTÉK!